Babits Mihály: L'epilogo del lirico (A lírikus epilógja Olasz nyelven)

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nics rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

L’eroe, della mia poesia, posso esser’ solo io,
in tutti canti miei, il primo e l’ultimo:
dentro la poesia vorrei fondere l’intero universo,
ma oltre a me stesso, non son mai arrivato.

A volte, credo che oltre a me non esiste niente,
ma anche se ci fosse, Dio lo sa soltanto, com’è?
Come la noce, dentro un guscio cieco, chiusa,
mi da la nausea aspettar’ che qualcuno lo rompa.

Dal mio cerchio magico, non ho modo di uscire,
può varcarlo solo la mia freccia: il mio desiderio,
ma l’intuito del mio desiderio è fallace.

Io stesso, sarò sempre prigioniero di me stesso,
perché io sono il soggetto ma anche l’oggetto,
ahimè, son io l’Omega e anche l’Alfa.