Babits Mihály: Na sušnom polju mog duha ([Lelkem kiszikkadt mezején...] Szerb nyelven)

Lelkem kiszikkadt mezején

pár szál virágot keresek

annak ki lelkem lelke és

minden virágnál kedvesebb,

kit boldog lennék boldogan

tudni, álomnál édesebb

életben, s mégis én teszem

hogy az élete csupa seb.

Fojtó szélverte zord mezőn

böngészve, sírva keresek...

Szegény, szegény virágaim,

be fonnyadók, be kevesek,

bús menekültek, mint magam,

s halálra szántak, s kékesek,

s utolsó pár szál ez talán

amit most lábadhoz teszek.

Tünődöm olykor, édesem,

jobb lesz-e ha már nem leszek?

Lesz-e nyaradnak ősze még

vidámabb, és virága szebb?

1938. márc.

Na sušnom polju mog duha

za onu berem cvet po cvet

koja je duša mog uma

i draža je no što je svet

koju bi rado video

radosnu u snovima,

a ipak sam ja kriv što je

ranjena među živima.

Na hladnom, surovom polju

prebiram, plačući tražim…

Jadne li puste ledine,

cveće tu jedva nalazim,

ubogo, svelo, odbeglo

baš kao i ja što umirem.

Evo i zadnjih strukova

koje za tebe ubirem.

Razmišljam katkad, bez mene

da li ćeš bolje živeti?

Da l’ će jesen tvoga leta

vedriji cvet ti doneti?