Babits Mihály: Supplica a San Biagio (Balázsolás Olasz nyelven)
|
|
Balázsolás (Magyar)Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs! Gyermekkoromban két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon s úgy néztem a gyertyák közül, mint két ág közt kinéző ijedt őzike. Tél közepén, Balázs-napon szemem pislogva csüggött az öreg papon, aki hozzád imádkozott fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az oltár előtt, kegyes szokás szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én, s ő se jól értett. De azért te meghallgattad és megóvtad gyermeki életem a fojtogató torokgyíktól s a veszedelmes mandulák lobjaitól, hogy fölnövén félszáz évet megérjek, háladatlanul, nem is gondolva tereád. Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is, segíts, Sebasta püspöke! Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag, hátra se nézünk, elfutunk a zajló úton, eleresztve kezetek, magasabb szellemek – de ti csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt. Nem sért ha semmibe veszünk s aztán a bajban újra visszaszaladunk hozzátok, mint hozzád ma én reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs! ki mint a szepegő kamasz, térdeplek itt együgyű oltárod kövén – mosolyogj rajtam, csak segíts! Mert orv betegség öldös íme engemet és fojtogatja torkomat, gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm zihál, s mint aki hegyre hág, mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel, kifulva, akként élek én örökös lihegésben. S már az orvosok kése fenyeget, rossz nyakam fölvágni, melyet hajdan oly megadón hajtottam gyertyáid közé, mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs! Hisz a te szent gégédet is kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány kivégzett: tudhatod, mi az! Te ismered a penge élét, vér izét, a megfeszített perceket, a szakadt légcső görcseit, s a fulladás csatáját és rémületét. Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, okos felnőtt! Te jól tudod, mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall még az Isten jósága sem, s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.
|
Supplica a San Biagio (Olasz)San Biagio, ti supplico, aiutami! Durante la mia infanzia posavano due candele bianche incrociate sul mio fragile collo, ed io guardavo tra le candele, come un capriolo che guarda tra due rami spaventato. Nel cuore dell’inverno, il giorno di San Biagio i miei occhi erano rivolti al vecchio prelato, che chino su di me t’invocava, ed io in ginocchio, secondo una pia consuetudine biascicavo come fanno gli alunni, ma che ne io ne lui avevamo capito bene. Ma nonostante ciò tu m’avevi ascoltato e protetto la mia vita da bambino dalla difterite, dall’infiammazione delle tonsille, hai fatto in modo, che possa crescere, diventar adulto e viver ancora mezzo secolo, non pensandoti, io ingrato. Oh, vescovo di Sebaste, perdona la mia nefanda negligenza, proteggimi anch’oggi. Aiutami! Vedi, così viviamo noi bambini sciocchi, non guardiamo indietro, corriamo via sulla strada designata, mollando le vostre mani, - spiriti elevati – ma voi sorridete soltanto, come fanno gli adulti saggi. La nostra indifferenza non vi ferisce, ma quando siam nei guai corriamo di nuovo da voi, come io oggi da te col cuore tremante...Deridimi pure, Biagio! io, come un piagnucolante adolescente sto inginocchiato sulla pietra del tuo altare disadorno - deridimi pure, ma aiutami! Perché una malattia subdola mi sta uccidendo, mi sta strozzando la gola, mi stringe la laringe, l’aria è sempre meno, mi rantolano i polmoni, come chi scala la montagna o trafelato trascina un peso, così vivo io in un ansimare eterno. Ormai i bisturi dei medici mi stanno minacciando, per aprire la mia miserabile gola, che un tempo così acquiescente piegavo tra le tue candele, forse già prevedendo… Aiutami, Biagio! Anche la tua gola santa tagliavano i coltelli, quando il pagano t’aveva giustiziato: lo sai bene cosa vuol dire! Tu conosci la lama del coltello, il sapore del sangue, i minuti tesi, le contrazioni della trachea strappata, la lotta e il terrore del soffocamento. Aiutami! Tu sai già tutto, ci sei già passato, sei un adulto saggio! Lo sai bene quanto tormento sopporta l’uomo, quanto neppure la bontà di Dio ritiene eccessivo, e cosa vale la vita…forse anche il fatto, che la morte non è poi una gran cosa.
|
||||||||||
