Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Babits Mihály: Le Danaidi (A Danaidák Olasz nyelven)

Babits Mihály portréja

A Danaidák (Magyar)

Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok

között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával,

mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik

asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,

 

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen

szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója

sohase jár ott, a szél;

 

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bűnös asszony

karcsu vázát megmerítve, majd merítve, majd ürítve kárhozott bús

ötven asszony mindörökre töltöget,

 

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába

töltögeti drága nedvét, drága Léthéből merített sohasem elég

vizet.

 

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk egy-egy

lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész

 

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és

sötéten, át a réten,

 

át a réten, hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz belémosott

bünöktől szennyes vízzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vízzel

körbe folyva nem enyész,

 

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza

önmagába: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába

mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét,

 

majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény

tölthetetlen, mint a tenger önmagától megapad és elhúzódik és az

ötven bűnös asszony Léthe vizét alabastrom amphorákba mindörökre

csak hiába tölti szét.

 

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal érzőn, mégis

öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,

 

ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe

visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel:

 

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk,

csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból

merítettünk, merítettünk, űrítettünk, fenn a zöldvilágu földön,

az aranyos nap alatt -

 

»Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy

szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk

rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kívánni? és

ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat.

 

»Csak daloljunk: Meggyilkoltuk - s emlékezzünk: férjeinket

csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és ürítsünk; úgy sem

tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben

némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a

sötétség nem beszél - «

 

Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony, egymáshoz

mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony

így dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási

amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél

 

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban alszik

asphodelos-ágyban, mélyen alszik, nem beszél.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

Le Danaidi (Olasz)

Giù nell’aldilà silente, nel mesto aldilà asfissiante,
tra gli asfodeli,
 
dove asfodelo non si muove, l’albero del dolore non
scuote le sue fronde,
 
non cadono i petali dei fiori di papavero, perché là
il vento dorme profondamente,
 
dorme profondamente sul suo letto di asfodelo, non parla,
 
 
dove i laghi si stendono come specchi d’acciaio, ciglia
assopiscono
 
facilmente, s’addormentano, perché il vento, che ventila
le ciglia, colui, che increspa
 
le acque, di là non è mai passato;
 
 
nelle anfore enormi, anfore d’alabastro, cinquanta donne,
cinquanta peccatrici,
 
attingendo col vaso snello, attingendo, poi svuotando
meste, dannate
 
donne versano l’acqua eternamente,
 
 
cinquanta meste donne dannate invano versano il liquido
prezioso
 
nelle enormi anfore d’alabastro, l’acqua attinta dal Lete 
preziosa,
 
non è mai sufficiente.
 
 
Enormi, snelli alberi di dolore non scuotono mai i loro
rami: - ogni
 
ramo è un’anima, mesta antica anima suicida, che or
senziente vegeta
 
sull’albero muto, eppure stende inconsciamente la fronda  
immobile,
 
immobile e cupamente, attraverso il prato,
 

attraverso il prato, dove il Lete (perché il prato è di Lete)
con l’acqua lercia
 
dai cento peccati in esso lavati, con l’acqua lercia dai
atavici peccati dimenticati,
 
scorrendo in tondo non svanisce,
 
 
non svanisce, non giunge al mare, ma gira sette volte in
tondo e torna
 
in sé stesso: dove cinquanta donne dannandosi invano,
in cinquanta enormi anfore,
 
riversano le lacrime e l’acqua invano,
 
 
a volte attingendo, a volte svuotando, invano, perché
i cinquanta recipienti stregati
 
sono incolmabili, son come la bassa marea che decresce,
si ritira
 
e le cinquanta peccatrici l’acqua di Lete nelle anfore
d’alabastro in eterno
 
invano versano.

Cinquanta donne dal corpo d’alabastro, coi capelli
corvini, senzienti, eppure
 
inconsce versano e senza sosta intonano un canto per
metà compreso,
 
 
cinquanta meste donne dannate, che dal mondo dei vivi
con sé portata
 
nelle loro anime ritornante e per metà compresa paura
con voce soffocante cantano:
 
 
“Abbiamo ucciso i nostri mariti, cinquanta grandi uomini
valorosi e amavamo,
 
Dio solo sa chi amavamo, dalla brocca del desiderio
 
abbiamo attinto, attinto, svuotato, lassù nel mondo verde,
 
sotto il sole dorato –
 
 
“Parole perdute ritornano nelle nostre anime buie, come
luci cadenti della strada
 
nell’oscurità delle grandi stanze; cosa significano? invano
proviamo a ricordarlo;
 
cosa significa: amare? cosa: desiderare? e abbracciare?
 
nell’oscurità invano interroghiamo le ombre.
 
 
Cantiam’ pure: Li abbiamo uccisi – e ricordiam’: i nostri
 
mariti, cantiam’, sebbene non capiamo, e attingiamo,
e svuotiamo;
 
tanto non siamo in grado di smettere, e cantiam’, sebbene
non capiamo,
 
perché altrimenti v’è mutismo, e il mutismo fa tanta
paura! è muta la tenebra infinita:
 
la tenebra non parla”.
 
 
Così cantavano le cinquanta donne, cinquanta meste
donne dannate,
 
dai capelli corvini così simili l’una all’altra, cinquanta
sorelle dal corpo d’alabastro,
 
così cantavano sul prato di Lete, tra gli alberi delle
anime, fior di papaveri, tra enormi anfore, vicino a Lete,
dove
 
il vento nell’aldilà silenzioso, dorme sul letto di asfodelo
nel mesto aldilà asfissiante, dorme profondamente,
non parla. 
 
 
 
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap