Ady Endre: Il Demone ancestrale (Az ős Kaján Olasz nyelven)

Bibor-palásban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján. 

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon. 

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem. 

Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor. 

Ó-Babylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem. 

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár. 

»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.« 

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt. 

»Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.« 

»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?« 

»Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.« 

»Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.« 

»Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon« 

»Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.« 

»Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.« 

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek. 

Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

Venne dall’Est, di porpora ammantato,

all’alba delle rime recondite.

In groppa a un destriero, con l’umore inebriato,

con gli strumenti musicali e cantando,

il Demone ancestrale, accanto a me si sedette.

 

Giovane scapestrato, nelle orecchie mi canta,

beviam’, beviam’, ed io lo sto ascoltando.

Lunghe file di aurore rosse

scivolano via ubriachi

sulle finestre bussando.

 

Felicità perduta dell’Oriente sacro,

Danzano sul tavolo, pieno di vino,

Questo vituperato presente

E il futuro nebuloso inorpellato.

Il Demone ancestrale, mi sfida in duello.

 

Vestito, di giacca lacera, sto sonnecchiando,

sulle spalle del Demone il vestito porporato.

Crocifisso, due candele, mestizia.

Una gran’ giostra è questa, mesta, infinita,

Sul tavolo, come una fiumana scorre il vino.

 

Il Demone ancestrale lotta con me,

Dai tempi dell’antica Babylonia.

Tra i miei avi, vi era una baldracca,

E da allora, che per me è diventato,

Compare, padre, imperatore e Dio.

 

Apollo, il bagordo, suo viso è un ghigno,

Scivolato il mantello, lo aspetta il suo cavallo,

Ma la festa continua e la giostra va.

Vaga, vaga, senza fermarsi mai

Il bicchiere, sul tavolo insanguinato.

 

“Gran’ Signore, amico mio devoto,

Ho la testa pesante, sii indulgente.

Era troppo di tutto, l’abbondanza è perniciosa.

Troppi peccati, la notte, la cupidigia,

Padre, era troppo l’amore.”

 

Gemendo offro il mio liuto rotto,

Il mio cuore è a pezzi, ma lui ride.

La Vita va su e giù, sempre di corsa,

sotto la finestra della bettola sacra,

lercia di vino e di sangue.

 

“Sfida in lotta qualcun altro,

Per me il piacere non è un piacere.

La gloria e l’euforia sono solo mal di testa.

Nei sogni ignobili si son consumati,

Gli artigli del superbo leone.”

 

“Signore, la mia zolla è una zolla ungherese.

Sterile, sfruttata. A cosa mira,

Il tuo incitamento euforico?

A che serve il patto col vino e con il sangue?

Quanto vale l’uomo, se è ungherese?”

 

“Signore, sono un povero,servo errante,

un grande matto consunto,

a che serve bere ormai a più non posso?

Di denari non ne ho, il mio credo è svanito,

sono privo di forze, sto morendo.”

 

“Signore mio, ho una madre: santa donna,

Ho la mia donna, Leda: che sia benedetta,

Ho un paio di guizzi di sogno,

E anche un paio di amanti. Sotto la mia anima,

Un gran pantano: l’orrore.”

 

“Forse ne avrei anche un paio di canti,

Un paio di canti grandi, voluttuosi,

Ma sto per crollare, come vedi,

Sotto l’euforia, sotto il tavolo,

In questa lotta ancestrale.”

 

“Signore, congedi il tuo servo,

Tanto non è rimasto più niente:

Solo la certezza ancestrale,il decadimento sicuro,

Non m’incantare, non farmi del male, non farmi bere

Signore, io non son disposto più, a bere.”

 

“Son disgustato e piena di ripugnanza,

Ho la schiena malata e avvizzita,

Mi inchino davanti a te, per l’ultima volta,

Poi scaglierò il bicchiere per terra.

Signore, hai vinto tu l’ultima sfida.”

 

Vedo ormai, come salta in groppa al destriero,

Tra una gran risata mi da una pacca sulla schiena.

Lo accompagnano con il suo cavallo alato,

I canti pagani, l’allegre aurore,

E venti bollenti stregati.

 

Continua a volare dall’Est all’Ovest,

In cerca di giostre pagane sempre nuove,

Ed io con il crocifisso, col bicchiere rotto,

Con il corpo freddo e con il ghigno paralizzato,

Sotto il tavolo mi allungo.