Elbocsátó, szép üzenet (Magyar)
Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján Milyen régen elbúcsúztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott diszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszuját, Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben. Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzámtartozni lehetett hited, Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva, Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
1913 Az idézet forrása | http://mek.niif.hu |
|
|
Schöner Abschiedsbrief (Német)
Zerbrich, du hundertmal zerbrochner Zauber! Ich heiß dich gehen heut zum letzten Mal! Du sollst nicht denken, Weib, daß ich dich halte, Verlängern möchte deine Abschiedsqual! Ich werfe dir, ich, hundertfach Geschlagner, Den Mantel fürstlichen Vergessens zu. Häng ihn dir um, noch kälter wird es werden! Bedauernswert zwar war ich so wie du, Denn ungleich war der Kampf, der mir kaum Ehre Und nur Beschämung dir gebracht und Leid. Wie dem auch sei, ich hab es überwunden, Für dich empfinde ich nur Mitleid heut. Du Ahnungslose, längst war es nicht anders. Dein Los nur zu verbrämen, habe ich, Mich selbst betrügend, Schönste aller Schönen, Die Leda-Psalmen abgesandt an dich, Lied dir den Glauben, den ich selbst nie hegte, An meiner eignen Küsse Ehrlichkeit, Indessen an die Liebe andrer Frauen Dabei zu denken ich mich nic1ht gescheut. Und dennoch dank ich dir für alle Stunden, Da du als Leda mich umarmt, geküßt, Soweit ein Mann vermag dem Weib zu danken, Dessen er längst schon überdrüssig ist. Wie lang vergaß ich schon, nach dir zu suchen In der Vergangenheit verwehtem Sand, Der wirren Gegenwart! Wie lang schon überlassen Hab ich dich deiner Zukunft Sklavensand! Wie lange denk ich schon, daß dir verbleibe Ein wenig nur von dem, was mein Gedicht Zum Trost, ob du verliebt bist, ob vereinsamt, Dir angedichtet, ich, der selber nicht Vermag sich immer alles zu gestehen, Der Selbstbewußtsein wieder dir geschenkt Und manchen Abfall seines Seelenreichtums Als Zierde einer Frau hat umgehängt. In Schönheit wollte ich dich sinken lassen Von meiner unersättlich stolzen Brust, Nicht lange auf der Lauer liegen sehen Als ein betrognes Weib voll Rachelust. Dein kleines Ich, ich wollt es nicht verspotten, Trägt’s doch ein Mal, von meinem Geist geprägt. Ich ließ dich glauben, daß du mir gehörtest, Kein fremder dein Versagen hat entdeckt. So hab ich dir Umarmungen gegeben, Die nicht nur mir, auch dir die Lust gestillt. Zuvor warst du ein kleines Fragezeichen, Mein Kommen hat dein Leben erst erfüllt. Ob du zerstäubst nun wie die welke Blume, Die aus der längst vergeßnen Bibel fällt, Ob du herumirrst, den zerschlißnen Nimbus, Dies schwere Joch, noch fortschleppst durch die Welt, Und mein Gebet, mit dem ich selbstgefällig Ein ebenbürtig Weib von Gott begehr – Heut bitt ich nur das Schicksal, dir zu sagen: Dein Weg kreuzt meine Sternenbahn nie mehr! Nur meine Phantasie hat dich erschaffen! Wie Rauch, wie Nebel magst du nun vergehn! Du bist für mich so lange schon gestorben, Wie ich vermieden habe, dich zu sehn.
|