Rab Zsuzsa: Železne kopče (Vaspántok Szerb nyelven)

Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
– Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját –
Ha így szólnék –
ugye... bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a bottal kopogó
nyugdíjas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tíz dekát
a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből:
– Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. –
Ugye, bolondnak tartanának?
 
Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
– Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! –
Ugye, bolondnak tartanának?
 
Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
– Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? –
Ugye, bolondnak tartanának?
 
Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddegélő nénikéhez:
– Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet,
a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor
fölébred –
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ... 
Ha így szólnék –
ugye, bolondnak tartanának?
 
Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.

Ako bi umiljatom, mladom
kondukteru tako govorila:
– Gospodine kondukteru,
kad večeras stižete doma,
zagrlite svoju suprugu,
pohvalite kako je lepo obučena,
čak da je u izlizanoj kućnoj haljini –
Kad bi tako govorila –
ludačom bi me smatrali... zar ne?

Ako bi penzioneru sa štapom
u ruci u dućanu tako govorila,
kad upravo sitniš prebraja
i za deset deka skrati
„nešto duže naručenog“ hleba:
– Čiko! Evo petstotke.
Stavite u džep. Baš sam danas dobila,
nisam na to računala. Višak mi je. –
Ludačom bi me smatrali, zar ne?

Ako bi kamenolomcima tako govorila:
– Kamenolomci!
Poneću ovaj mali belutak
jer u šarama
pognutu glavu Hrista vidim.
Dozvolite mi da ponesem! –
Ludačom bi me smatrali, zar ne?

Ako bi kuštravom mladiću tako govorila:
– Dođi, sine,
sesćemo negde i ispričaćeš mi
što ti je kosa do ramena,
protiv čega strše bodlje
iz tvog mlečnog obraza,
ustvari zbog čega si ti tako
neumoljiv? –
Ludačom bi me smatrali, zar ne?

Ako bi starici koja na klupi se sunča i
u papir umotanu hranu čopka tako govorila:
– Starico, pođite sa mnom,
kuhaću za večeru što vam prija,
pospremiću mekan krevet,
a pre toga mi sve možete ispričati,
doba prosidbe,
onaj porođaj, i carski rez,
i srčani udar dragog supruga,
i na njegov grob šta je sađena,
i to, kakva je komšinica,
i to, kako živi sin u Kanadi,
nadalje šta i zboga je prepisao lekar.
Sve mi natanane može ispričati.
U krevetu možete uzdisati i moliti se.
Ali tokom noći jednom – vi i ovako često
se budite –
ustanite i pokrijte me,
jer pokrivač uvek skidam sa sebe...
Ako bi tako govorila –
ludačom bi me smatrali, zar ne?

Hladne železne kopče
konvencija, ustaljenih navika
stiskaju naša živa,
do mišića ogoljela srca.