Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Vasadi Péter: Storia d’una sofferenza (Szenvedéstörténet Olasz nyelven)

Vasadi Péter portréja

Szenvedéstörténet (Magyar)

I.
 
Kétévesen a kismacskám
fejét egy kővel eltaláltam;
nyitott kanálisba szédült.
Hallottam, hívott, nyávogott.
Először dobtam életemben.
Sírtam nagyon. Belázasodtam.
Nem az, hogy rossz vagyok.
Később, hogy fáj a hús,
izom szakad, ín túlfeszül,
erős a bőr, nehéz átszúrni,
nem az, hogy megütöttek,
tágra nyílt a rebbenéstelen
szem beteges gyûlölettől,
hideg gyanakvás beton-
roncsok közé tuszkolt,
nem az, hogy a hegyoldal
lecsúszott épp előttem
alattomos robajjal, nem,
hogy a Tom rám emelte forgó-
táras revolverét, s lőtt is
mellém a falba s nevetett,
hogy lökdöstek, mint csont-
golyót zöldposztós asztalon,
 
II.
 
hanem hogy – s beláttam –
érthetetlen, milyen s miért
vagyok; el is fogadtam: úgy
kellene, ahogy a többiek;
de nem ment, s nem tudom
azóta se; ezt büntetik – jó,
és végül megnyugodtam.
Mert ha hó hull, mindig fehér.
Ügetnek gyönyörû lovak,
s dúdolnak is félhangosan.
Minden kannának van füle.
Kisfejszével aprítom a gallyat.
Ha létrád van, de csak
ereszig ér, ég felé lépegetsz.
És nézni úgy kell, mint
a láng, de szemhunyástalan.
S minél inkább mindenki
vagy, annál jobban magad.
Nyitott tenyérrel élj.
S merítsd meg óriás-
forgáshoz krétaporban.
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásahttp://www.jelenkor.net/

Storia d’una sofferenza (Olasz)

I
 
A due anni, con una pietra,
avevo colpito la testa del mio gattino;
svenendo è caduto dentro un canale aperto.
Lo sentivo, mi chiamava, miagolava.
Era la prima volta nella mia vita, ad averlo fatto.
Avevo pianto tanto. M’è venuta la febbre.
Non, perché io sia cattivo.
Più tardi, che duole la carne,
si strappa il muscolo, si tende il tendine,
la pelle è forte, è difficile bucarla,
non perché, mi abbiano colpito,
e l’occhio senza batter ciglio
si sia spalancato dal odio morboso,
il sospetto freddo mi costrinse
tra i rottami di calcestruzzo,
non perché, la fiancata della
montagna sia franata con un fragore
subdolo proprio davanti a me,
non perché, Tom abbia puntato su di me
la sua rivoltella a tamburo, e abbia
pure sparato nel muro, vicino a me e rideva,
mentre mi spintonarono, come una
palla di biliardo sul tavolo verde,
 
II
 
ma perché – e ammettevo –
è incomprensibile, per come sono
e perché esisto: l’avevo accettato:
bisognerebbe far come tutti gli altri;
ma non riuscivo, e non ci riesco neppure
da allora; questo è punito – bene,
e infine mi sono tranquillizzato.
Perché se cade la neve, è sempre bianca.
Cavalli stupendi trottano,
e canticchiano a mezza voce.
Tutte le brocche hanno manico.
Con l’accetta sminuzzo i ramoscelli.
Se hai la scala, ma solo fino la gronda
arriva, verso il cielo t’incammini.
E bisogna guardare come la fiamma,
ma senza battere ciglia.
E quanto più sei tutti quanti,
tanto più sei da solo.
Vivi col palmo aperto.
E per far la ruota gigante
immergilo nella polvere di talco.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap