Riadó (Magyar)
Dobd el végre
azt a husángot.
Köpd ki a szádból
az idült fintorgás,
gőg, rágalom, kiabálás,
hazugság rágógumiját.
Dobd el a kést.
Csavard le csukódról
az öklöt, ha mindig
és újra csak ütni,
ütni, ütni akar.
Dobd el állandó
harci dühöd ólom-
tüskékkel kivert
bazaltköveit, mik
téged biztosan betemetnek.
Dobd le magadról
gyűlöleted csupafolt
köpenyét. Hol van most
igazi ellenséged? Hol
a barátod? Mintha téged
utálna mindenki. Pedig
még azt se vette észre
igazán senki, hogy itt
vagy. Hogy élsz… Van
neved. Enni, inni, szeretni
akarsz. Nem ölni. Nem.
Már föl se fogod,
hogy tömegestől el vagy
ítélve. Állj meg. Tedd
le a kést. Hagyd ott a
sufnisarokban a baltát.
Megbuktál, hogy ítélkezhetnél?
Nézd,
megy le a Nap,
csaknem utoljára. Ott,
arrafelé, a homályban
egy kar lassan ereszkedik,
kezében világfaragó
fejsze sötétlik. Értsd
meg, elfogy mindenfajta
idő. Ami még van,
már nem szabatos.
A fejsze pedig
a fák gyökerén van. |
Allarme (Olasz)
Butta via finalmente
quel randello.
Sputa dalla bocca
la gomma da masticare della
smusata cronica, della tracotanza, della
calunnia, delle urla e della menzogna.
Getta via il coltello.
Stacca il pugno dal polso
se vuole sempre solo colpire,
colpire e colpire di nuovo.
Getta via le pietre di basalto
costellate dalle spine di piombo
della tua costante collera bellica, che
certamente ti seppelliranno.
Spogliati della mantella
piena di rattoppi del tuo odio.
Dove son i tuoi
nemici ora? Dove
il tuo amico? Come se
ti odiassero tutti. Eppure,
per davvero, la tua presenza
nessuno aveva neppure
notato. Che sei vivo…Che
hai un nome. Vorresti solo mangiare,
bere e amare. Non uccidere. Non.
Ormai neanche afferri,
che sei condannato
da tutti. Fermati. Posa
il coltello. Lascia nell’angolo
dello sgabuzzino l’ascia.
Sei fallito, come potresti giudicare?
Guarda,
il Sole tramonta,
pressoché per l’ultima volta. Là,
da quelle parti, nella penombra,
si sta lentamente abbassando
un braccio, nella sua mano nereggia
una scure, con cui si scolpisce il mondo.
Cerca di comprendere,
si sta consumando ogni tipo
di tempo. Quel, che c’è ancora,
ormai non è corretto.
Intanto, la scure
è sulla radice degli alberi.
|
