Jancsó Noémi: Do neba rastući spomenaci (Az égig érő nefelejcsek Szerb nyelven)

D.L.-nek utoljára, szeretettel

Egy megvadult kertben 
pókok, hálók, lárvák és égig érő 
nefelejcsek 
között fekszem; 
behúnyt szemem előtt 
cickányok cikáznak városom csatornáin, 
és látom a webkamerát, fekete emelőt 
látok, amelyen ő fekszik, szerelmem 
lárváin; 
ahogyan méhemben, meg nem születetten: 
bőgő, 
anyatejért könyörgő 
árváim. 
Megőrült ez a kert; senki sem kaszálja. 
A nefelejcsek felhőszeretőt tartanak. 
Ilyenkor, hajnalban némelyiküknek a szája 
széle éjjeli csóktól harmatozik. 
A felhők a szél irányába tartanak. 
S alkalomadtán esőzve omolnak 
egy idegen város háztetőire. 
A cickányok csókot lefetyelnek 
bundájukról, s csókot ízlelnek a csatornafalak. 
És nem lesz már felhő, ami emlékezne 
az akkori kert akkori redőire; 
A kertre, ahol egyre nőnek a nefelejcsek 
és lárváikat 
őrzik a pókok.

D. L.-u zadnji put, sa ljubavlju
 
U podivljalom vrtu
među paukovima, mrežama i do neba rastućim
spomenacima
ležim;
ispred mojih zatvorenih očiju
na kanalima mog grada rovke šaraju,
i vidim vebkameru, crnu dizalicu
vidim, na kojoj on leži, na larvama
moje ljubavi;
kao u mojoj maternici, nerođeno:
moji uplakani
sirotani
željni majčinog mleka.
Poludeo je taj vrt; niko ga ne kosi.
Spomenaci za ljubavnike oblake imaju.
U to doba, zorom nekolicini su usta
od noćnog poljupca rosom krašeni.
Oblaci u pravcu vetra kreću.
Zgodimice u kišu se pretvarajući
na krovove nepoznatog grada padaju.
Rovke sa svojih krzna poljupce
ližu i zabati poljupce kušaju.
I više neće biti oblaka što bi se na negdašnje
brazde negdašnjeg vrta sećao;
Na vrt, gde spomenaci sve više rastu
i pauci
svoje larve čuvaju.