Pintér Tibor: juče su tu stajali (itt álltak tegnap Szerb nyelven)

mikor a csend felfalta önmagát,
megszakadt nyomok ostoba
egymásutánja:
gyermekkorom sötét tűzfal-félelmeinek
tövében, nyálkásan csillogó
múlt nappalaim.
a derengő, sötétben átvérzett stigmák
övezte arcocskák.
 
azóta történt egy s más. de megint eltérek:
nem, nem, nem edződtem még hozzá
a szívós elviseléshez,
nagyjából egészséges vagyok, munkabíró,
és nem túlságosan
                 semmilyen.

kad je tišina sama sebe prožderala,
niz isprekihutih bedastih
tragova:
u podnožju mojih dečačkih žarkih
strahovanja, moji protekli memljivo
sjajni dani.
lica optočena jedva primetnim, u tami
prokrvljenim stigmama.
 
od onda što šta se desilo. opet sam odlutao.
ne, ne, nisam se još navikao
da žilavo trpim,
uglavnom sam zdrav, radno sposoban,
i nisam previše
                  nikakav.