Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Péguy, Charles: Ó, csillagos Éjszakám… (Le Porche du mystère de la deuxième vertu (détail) Magyar nyelven)

Péguy, Charles portréja

Le Porche du mystère de la deuxième vertu (détail) (Francia)

Nuit tu es sainte, Nuit tu es grande, Nuit tu es belle.
Nuit au grand manteau.
Nuit je t'aime et je te salue et je te glorifie et tu es ma grande
fille et ma créature
O belle nuit, nuit au grand manteau, ma fille au manteau étoilé
Tu me rappelles, à moi-même tu me rappelles ce grand silence
qu'il y avait
Avant que j'eusse ouvert les écluses d'ingratitude.
Et tu m'annonces, à moi-même tu m'annonces ce grand
silence qu'il y aura
Quand je les aurai fermées.
O douce, ô grande, ô sainte, ô belle nuit, peut-être la plus
sainte de mes filles, nuit à la grande robe, à la robe étoilée
Tu me rappelles ce grand silence qu'il y avait dans le monde
Avant le commencement du règne de l'homme.
Tu m'annonces ce grand silence qu'il y aura
Après la fin du règne de l'homme, quand j'aurai repris
mon sceptre.
Et j'y pense quelquefois d'avance, car cet homme fait
vraiment beaucoup de bruit.
Mais surtout, Nuit, tu me rappelles cette nuit.
Et je me la rappellerai éternellement.
La neuvième heure avait sonné. C'était dans le pays de
mon peuple Israël.
Tout était consommé. Cette énorme aventure.
Depuis la sixième heure il y avait eu des ténèbres sur tout
le pays, jusqu'à la neuvième heure.
Tout était consommé. Ne parlons plus de cela. Ça me fait
mal.
Cette incroyable descente de mon fils parmi les hommes.
Chez les hommes.
Pour ce qu'ils en ont fait.
Ces trente ans qu'il fut charpentier chez les hommes.
Ces trois ans qu'il fut une sorte de prédicateur chez les
hommes.
Un prêtre.
Ces trois jours où il fut une victime chez les hommes.
Parmi les hommes.
Ces trois nuits où il fut un mort chez les hommes.
Parmi les hommes morts.
Ces siècles et ces siècles où il est une hostie chez les hommes.
Tout était consommé, cette incroyable aventure
Par laquelle, moi, Dieu, j'ai les bras liés pour mon éternité?
Cette aventure par laquelle mon Fils m'a lié les bras.
Pour éternellement liant les bras de ma justice, pour éternellement
déliant les bras de ma miséricorde.
Et contre ma justice inventant une justice même.
Une justice d'amour. Une justice d'Espérance. Tout était
consommé.
Ce qu'il fallait. Comme il avait fallu. Comme mes prophètes
l'avaient annoncé. Le voile du temple s'était déchiré en
deux, depuis le haut jusqu'en bas.
La terre avait tremblé; des rochers s'étaient fendus.
Des sépulcres s'étaient ouverts, et plusieurs corps des saints
qui étaient morts étaient ressuscités.
Et environ la neuvième heure mon Fils avait poussé
Le cri qui ne s'effacera point. Tout était consommé. Les
soldats s'en étaient retournés dans leurs casernes.
Riant et plaisantant parce que c'était un service de fini.
Un tour de garde qu'ils ne prendraient plus.
Seul un centenier demeurait, et quelques hommes.
Un tout petit poste pour garder ce gibet sans importance.
La potence où mon Fils pendait.
Seules quelques femmes étaient demeurées.
La Mère était là.
Et peut-être aussi quelques disciples, et encore on n'en
est pas bien sûr.
Or tout homme a le droit d'ensevelir son fils.
Tout homme sur terre, s'il a ce grand malheur
De ne pas être mort avant son fils. Et moi seul, moi
Dieu,
Les bras liés par cette aventure,
Moi seul à cette minute père après tant de pères,
Moi seul je ne pouvais pas ensevelir mon fils.
C'est alors, ô nuit, que tu vins.
O ma fille chère entre toutes et je le Vois encore et je verrai
cela dans mon éternité.
C'est alors ô Nuit que tu vins et dans un grand linceul
tu ensevelis
Le Centenier et ses hommes romains,
La Vierge et les saintes femmes,
Et cette montagne et cette vallée, sur qui le soir descendait,
Et mon peuple d'Israël et les pécheurs et ensemble celui
qui mourait, qui était mort pour eux
Et les hommes de Joseph d'Arimathée qui déjà s'approchaient
Portant le linceul blanc.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.dbnl.org/tekst

Ó, csillagos Éjszakám… (Magyar)

Ó, csillagos Éjszakám, téged teremtettelek legelsőnek.
Téged, ki elaltatod, téged, ki örök árnyékba burkolod máris
Valamennyi teremtményemet,
A legnyugtalanabbakat is, a heves vérű lovat, a fáradhatatlan hangyát,
S az embert, a nyugtalanságnak ezt a szörnyét.
Éj, kinek sikerül elaltatnod az embert,
A nyugtalanságnak ezt a kútját.
Mint ahogy a kutak vizét elaltatod.
Ó, bőszoknyájú Éjszakám,
Ki szoknyád redőibe takarod
A gyermekeket s az ifjú Reménységet.
Hanem az ember nem hagyja magát.
Ó, szépséges Éjszakám, téged teremtettelek legelsőnek,
S szinte a legelsőnél is korábban,
Hallgatag, hosszú fátylas éj,
Aki által valami sejtelem száll le a földre.
Ki kezeddel szétárasztasz a földön, ki a földre harmatozol
Valami békességet,
Az örök béke előfutárát;
Valami nyugodalmat,
Az örök nyugalom előfutárát.
Megnyugtató, balzsamosztó, vigasztaló.
Te, sebek és összezúzott tagok istápolója.
Te, ki elaltatod a szíveket, te, ki elaltatod a testeket,
A kíntól
S halálos
Nyugtalanságtól, gondoktól, fáradalomtól
Összetört tagokat, sajgó zsigereket;
Te, aki friss
Balzsamot öntögetsz a keserűségtől mart torokba;
Ó, nagyszívű leányom, téged teremtettelek legelsőnek,
S szinte a legelsőnél is korábban, határtalan keblű leányom.
És nagyon jól tudom, hogy mit teszek.
Alighanem tudtam, hogy mit teszek.
Te, ki anyja karjába fekteted a gyermeket,
A gyermeket, kit beragyog az álom árnya,
S belül csupa mosoly, csupa titkos mosoly az anyja iránt való
bizalomtól.
A bennem való bizalomtól.
Titkon mosolyogva egy parányi vonással komoly kis ajkán.
Te, ki a gyermeket, ki bensejében úgy duzzad, hogy majd kiárad
Az ártatlanságtól és bizalomtól,
Anyja karjába fekteted.
Te, ki a gyermek Jézust minden este
Karjába fektetted a Szentségesnek és Szeplőtelennek.
Te, aki a remény kapusnővére vagy.
Ó te, minden lányaim közt az első. Te, akinek még az is sikerül,
Te, akinek sikerül olykor,
Te, aki az embert anyai Gondviselésem
Karjába fekteted.
Ó, én leányom, csillogó és sötét, köszöntlek,
Te újító, te tápláló, te nyugtató,
Ó, árnyék csöndje.
Ilyen csönd uralkodott a nyugtalanság teremtése előtt,
A nyugtalanság uralmának kezdete előtt;
Ilyen csönd uralkodik majd, de csupa fényben,
Ha elvégeztetett ez a sok nyugtalanság,
Ha kimeríttetett ez a sok nyugtalanság,
Ha a kút vizét mind kimerték.
Ha bevégeztetett és kimeríttetett mindez a sok-sok
Emberi nyugtalanság.
Így hát, leányom, ősi vagy és elmaradtál,
Mert a nyugtalanság e korszakában fölidézed, megemlékezel róla, már-már
visszavarázslod
És már-már újrakezded azt az ős nyugalmat,
Midőn a vizek fölött lebegett a lelkem,
De ugyanakkor, csillagos leányom, sötét palástú lányom, nagyon is előre
jársz, nagyon is korán kelő vagy,
Mert hirdeted, jelképezed, szinte már el is kezded minden este
Az én örök
Fényességgel sugárzó nagy nyugalmamat.
Szent vagy te, Éj; nagy vagy te, Éj; szép vagy te, Éj.
Ólompalástos Éj.
Szeretlek téged, Éj; köszöntelek téged, magasztallak téged; az én
nyurga lányom vagy, az én teremtményem,
Ó, szépséges Éj, ó, bőpalástos Éj, csillagpalástos lányom.
Eszembe juttatod, még nekem is eszembe juttatod azt a nagy csöndet,
mielőtt még
A hálátlanság zsilipjeit fölnyitottam.
És hirdeted, még nekem is azt a nagy csöndet hirdeted, mely akkor lesz,
ha majd
Lezártam őket.
Ó édes, ó nagy, ó szent, ó szépséges Éj, te legszentebb tán lányaim
között, ó bőszoknyás, csillagpalástos Éj,
Eszembe juttatod a nagy csöndet, mely akkor volt, midőn
Még nem kezdődött az ember uralma,
S hirdeted azt a nagy csöndet, mely akkor lesz, ha majd
Az ember uralma végetért és jogaromat visszavettem.
Olykor már előre erre gondolok, mert valóban túl nagy lármát ver az
ember.
De főként azt az éjt juttatod, Éj, eszembe,
És eszemben forgatom mindörökkön.
Eljött a kilencedik óra. Választott népem földjén történt, Izraelben.
Minden beteljesült. Ez a roppant kaland.
A hatodik órától fogva az egész országra mély homály borult a
kilencedikig.
Minden beteljesült. Ne szóljunk róla többet. Fáj nekem.
Fiam e hihetetlen alászállása az emberek közé.
Az emberekhez.
Azért, amit vele tettek.
A harminc év, amíg ács volt az emberek közt.
A három év, amíg a prédikátor volt az emberek közt.
Pap.
A három nap, míg áldozat volt az emberek közt.
Az embereknél.
A három éj, míg halott volt az embereknél.
A halott emberek közt.
A századok és századok, amíg ostya az emberek közt.
Minden beteljesült, az a hihetetlen kaland,
Mely mindörökre megkötötte kezemet, az Úristen kezét.
Ez a kaland, mely által egyszülött Fiam megkötötte a kezemet.
Örökre megkötve igazságosságom kezét és örökre föloldva
irgalmasságomét.
És igazságosságot találva igazságosságom ellen.
A szeretet igazságát. A remény igazságát. Minden beteljesült.
Aminek kellett. Ahogyan kellett. Ahogy prófétáim
megjövendölték A templom kárpitja egész hosszába meghasadt.
A föld megrendült, a sziklák megrepedtek.
Sírok nyíltak meg, néhány szentem holt teste új életre támadt.
S a kilencedik óra táján a Fiam fölkiáltott.
S ez a hang soha többé nem hal el. Minden beteljesült.
A katonák visszamentek a laktanyába.
Nevettek, tréfálkoztak, a szolgálatnak vége volt.
Ezzel az őrséggel is kevesebb.
Csupán egy százados maradt ott s néhány ember.
Egészen kis csoport, a jelentéktelen bitófa őrizetére.
A bitóéra, melyen Fiam függött.
Csupán néhány asszony maradt ott.
Az Édesanyja is ott volt.
És talán néhány tanítványa is, ez azonban nem egész bizonyos.
Lám, minden embernek joga van a fiát eltemetni.
Minden embernek, ha olyan szerencsétlen,
Hogy nem hal meg a fiánál előbb. Csak én, csak én, az Isten,
E kaland által megkötött kezemmel,
Csak én, annyi apa után magam is apa most e pillanatban,
Csak én nem temethettem el a Fiamat.
S akkor jöttél te, Éj.
Ó legkedvesebb minden lányaim közt; s még most is látom én, és látom
örökkévalóságomban mindörökké.
Ekkor jöttél, ó Éj, s beburkoltad egy óriási szemfedőbe
A századost, a rómaiakat,
A Szűzet és a szentasszonyokat,
A hegyet és a völgyet, melyre leszállt az este,
S népemet, Izraelt, s a bűnösöket s együtt mind, ki haldoklott, ki
meghalt értük,
És Arimatiai József embereit, akik már közeledtek
A fehér gyolcslepellel.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://blog.xfree.hu

minimap