Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Raynaud, Ernest: Versailles (részletek) (Versailles (détails) Magyar nyelven)

Raynaud, Ernest portréja

Versailles (détails) (Francia)

I
Le soir, où traîne éparse au vent l'âme des roses,
Baigne d'or le feuillage et les lointains flottants ;
Le faîte du palais s'éclaire de feux roses,
Une vitre frappée en a frémi longtemps.

La Gloire fatiguée au marbre se repose,
Mais troublant le silence, il semble, par instants,
Qu'à travers les massifs où pleure quelque chose.
Un long sanglot d'adieu s'élève des étangs.

Tant de pompe étalée à l'ombre de la feuille,
Par ce lent crépuscule, humblement se recueille.
La dernière lueur agonise aux vitraux,

Et l'importune nuit, hâtant l'œuvre du lierre,
Des eaux venue, efface, en montant sur la pierre,.
L'image de la Grâce et le nom des héros.

IV
Au premier carrefour où finit la charmille,
S'attriste infiniment le marbre du bassin.
Et l'onde s'en est toute échappée à dessein,
Laissant à nu le fond rose de la coquille.

L'herbe y pousse, suivant un fantasque dessin,
Aux pierres, lentement disjointes, la morille,
Se gonfle succulente à la façon d'un sein.
Et la reine des prés s'y mêle à la jonquille.

A distendre sa gueule, en vain, le mascaron
S'essouffle, il n'en peut rien tirer que le silence.
Et de là vient l'ennui qui lui ride le front.

Mais Zéphyre imitant, pour lui plaire, la voix
Des eaux dont il s'efforce à réparer l'absence.
Eveille un bruit de houle en l'épaisseur des bois.

VII
L'air est tiède. Un soleil joyeux joue à travers
Les vieux ormes touffus et, la tête inclinée,
La déesse regarde à ses seins découverts,
Une dentelle d'or et d'ombre promenée.

Sur son épaule nue ont pleuré tant d'hivers
Que par endroits, sa pierre en est toute écornée,
Sa cuisse lutte en vain contre une herbe obstinée,
Sa guirlande effondrée emplit les gazons verts.

Mais les fleurs, que le vent mêle à sa chevelure,
Le bruit des nids, le frais parfum de la ramure,
Le soleil, la chanson de l'eau sur les graviers,

Tout s'emploie à lui faire oublier son dommage
Et, comme pour lui rendre un plus sensible hommage,
Deux pigeons amoureux se baisent à ses pieds.

IX
Avec les panneaux blancs qui portent sur leur face
Les armes de l'Amour et les jeux d'Apollon,
tDe qui reste aujourd'hui de l'antique salon
Tressaille au bruit d'un pas désert sur la terrasse.

Une forme indécise a bougé dans la glace,
Une ombre a remué à l'angle du plafond,
Et la dauphine assise a relevé le front
Vers la haute fenêtre où le faune grimace.

Dans le grand lustre une étincelle a pétillé,
L'épinette a gémi, le plancher a crié,
Un coup de vent venu de la porte entrouverte

A dispersé la cendre éparse d'autrefois,
Et près des longs rideaux que baigne une ombre verte,
On dirait que quelqu'un s'est plaint à demi-voix.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://fr.wikisource.org

Versailles (részletek) (Magyar)

1.
Este, mikor a szél rózsák lelkét sodorja,       
csupa arany a lomb s az úszó távolok;          
rózsaszín fényben ég fenn a palota orma,     
s látunk remegni a fényben egy ablakot.

A Dicsőség pihen, márványlapra omolva,    
de megtörik a csend, s úgy tetszik néha, hogy         
a fákon át, ahol valami sír zokogva,
a búcsúzás jaját hallatják a habok.    

Annyi hivalkodó pompa, lombtól takartan,  
alázattal mereng a hosszú alkonyatban.        
Festett ablakokon kihuny a gyönge fény,

s az éj tolakodón a tóból fölmerülhet,          
a repkénynek segít, s kövekre kúszva ül meg           
a Báj arculatán és a hősök nevén.     

4.
A keresztút felé, hol vége a lugasnak,
a medence fölött bús a márványalak,
s a kagyló rózsaszín mélye pusztán marad,
miközben a habok szándékosan kicsapnak.

Fű nő ott, s különös rajzolatként halad.
Ahol a kőlapok lazulnak s széthasadnak,
a kucsmagomba mint húsos kebel dagad,
s a gyöngyvessző meg a nárcisz együtt fakadnak.

Hiába tátog a zárókő, mert soha
nem préselhet ki mást torkán, csak némaságot;
e bosszúság miatt oly ráncos homloka.

De kedvéért a szél zúgását mímeli
most a vízcsobogás, melyet pótolni vágyott,
s az erdő viharos morajjal lesz teli.

7.
Langyos a lég. Vidám napsugár fürdeti
vén szilfák ágait, s fejét lehajtva áll még
az istennő, s pucér keblén figyelheti,
mint játszik ott arany csipke és kósza árnyék.

Csupasz vállán magát annyi tél sírta ki,
hogy könnyük a követ kicsorbította már rég,
két combja a makacs fűvel meddőn csatáznék,
a pázsiton törött füzére roncsai.

De a sok-sok virág, mit a szél fon hajába,
a madárfütty, a fák illatos koronája,
a víz éneke a kavicsokon s a fény

azon van egyedül, hogy kárát elfeledje,
s mintegy készen a még megértőbb tiszteletre,
két szerelmes galamb vált csókot lábfején.

9.
A fehér falmezők, mik mutatják keretben
Ámor fegyvereit, Apolló hangszerét,
s mi az antik szalon fényét hirdeti még,
lépteket hallva a teraszról, összerezzen.

A tükörlapon át homályos forma lebben,
árnyék súrolja a mennyezet szögletét,
a Dauphin hitvese fölemeli szemét
a nagy ablakra, hol faun fintorog meredten.

Egy szikra villan a csillárgyertyák között.
A padló reccsen, a spinét sóhajtva nyög,
s az ajtórésen át betörő szélrohamban

szétszóródnak a múlt maradék hamvai,
s a zöld árnyba borult függönyöktől takartan,
mint hogyha panaszát suttogná valaki.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaK. L.

minimap