Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Hugo, Victor: Levél egy hölgyhöz, melyet léghajóval küldtem el 1871. január 10-én (Lettre à une femme, par ballon monté, 10 janvier Magyar nyelven)

Hugo, Victor portréja

Lettre à une femme, par ballon monté, 10 janvier (Francia)

Paris terrible et gai combat. Bonjour, madame.

On est un peuple, on est un monde, on est une âme.

Chacun se donne à tous et nul ne songe à soi.

Nous sommes sans soleil, sans appui, sans effroi.

Tout ira bien pourvu que jamais on ne dorme.

Schmitz fait des bulletins plats sur la guerre énorme ;

C'est Eschyle traduit par le père Brumoy.

J'ai payé quinze francs quatre oeufs frais, non pour moi,

Mais pour mon petit George et ma petite Jeanne.

Nous mangeons du cheval, du rat, de l'ours, de l'âne.

Paris est si bien pris, cerné, muré, noué,

Gardé, que notre ventre est l'arche de Noé ;

Dans nos flancs toute bête, honnête ou mal famée,

Pénètre, et chien et chat, le mammon, le pygmée,

Tout entre, et la souris rencontre l'éléphant.

Plus d'arbres ; on les coupe, on les scie on les fend ;

Paris sur ses chenets met les Champs-Elysées.

On a l'onglée aux doigts et le givre aux croisées.

Plus de feu pour sécher le linge des lavoirs,

Et l'on ne change plus de chemise. Les soirs

Un grand murmure sombre abonde au coin des rues,

C'est la foule ; tantôt ce sont des voix bourrues,

Tantôt des chants, parfois de belliqueux appels.

La Seine lentement traîne des archipels

De glaçons hésitants, lourds, où la canonnière

Court, laissant derrière elle une écumante ornière.

On vit de rien, on vit de tout, on est content.

Sur nos tables sans nappe, où la faim nous attend,

Une pomme de terre arrachée à sa crypte

Est reine, et les oignons sont dieux comme en Égypte.

Nous manquons de charbon, mais notre pain est noir.

Plus de gaz ; Paris dort sous un large éteignoir ;

A six heures du soir, ténèbres. Des tempêtes

De bombes font un bruit monstrueux sur nos têtes.

D'un bel éclat d'obus j'ai fait mon encrier.

Paris assassiné ne daigne pas crier.

Les bourgeois sont de garde autour de la muraille ;

Ces pères, ces maris, ces frères qu'on mitraille,

Coiffés de leurs képis, roulés dans leurs cabans,

Guettent, ayant pour lit la planche de leurs bancs.

Soit. Moltke nous canonne et Bismarck nous affame.

Paris est un héros, Paris est une femme ;

Il sait être vaillant et charmant ; ses yeux vont,

Souriants et pensifs, dans le grand ciel profond,

Du pigeon qui revient au ballon qui s'envole.

C'est beau : le formidable est sorti du frivole.

Moi, je suis là, joyeux de ne voir rien plier.

Je dis à tous d'aimer, de lutter, d'oublier,

De n'avoir d'ennemi que l'ennemi ; je crie :

Je ne sais plus mon nom, je m'appelle Patrie !

Quant aux femmes, soyez très fière, en ce moment

Où tout penche, elles sont sublimes simplement.

Ce qui fit la beauté des Romaines antiques,

C'étaient leurs humbles toits, leurs vertus domestiques,

Leurs doigts que l'âpre laine avait faits noirs et durs,

Leurs courts sommeils, leur calme, Annibal près des murs,

Et leurs maris debout sur la porte Colline.

Ces temps sont revenus. La géante féline,

La Prusse tient Paris, et, tigresse, elle mord

Ce grand coeur palpitant du monde à moitié mort.

Eh bien, dans ce Paris, sous l'étreinte inhumaine,

L'homme n'est que Français, et la femme est Romaine.

Elles acceptent tout, les femmes de Paris,

Leur âtre éteint, leurs pieds par le verglas meurtris,

Au seuil noir des bouchers les attentes nocturnes,

La neige et l'ouragan vidant leurs froides urnes,

La famine, l'horreur, le combat, sans rien voir

Que la grande patrie et que le grand devoir ;

Et Juvénal au fond de l'ombre est content d'elles.

Le bombardement fait gronder nos citadelles.

Dès l'aube, le tambour parle au clairon lointain ;

La diane réveille, au vent frais du matin,

La grande ville pâle et dans l'ombre apparue ;

Une vague fanfare erre de rue en rue.

On fraternise, on rêve un succès ; nous offrons

Nos coeurs à l'espérance, à la foudre nos fronts.

La ville par la gloire et le malheur élue

Voit arriver les jours terribles et salue.

Eh bien, on aura froid ! eh bien, on aura faim !

Qu'est cela ? C'est la nuit. Et que sera la fin ?

L'aurore. Nous souffrons, mais avec certitude.

La Prusse est le cachot et Paris est Latude.

Courage ! on refera l'effort des jours anciens.

Paris avant un mois chassera les Prussiens.

Ensuite nous comptons, mes deux fils et moi, vivre

Aux champs, auprès de vous, qui voulez bien nous suivre,

Madame, et nous irons en mars vous en prier

Si nous ne sommes pas tués en février.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poesie.webnet.fr/lesgrandsclassiques

Levél egy hölgyhöz, melyet léghajóval küldtem el 1871. január 10-én (Magyar)

A vad-víg Párizs küzd. Köszöntöm, asszonyom.

Egy lélek e város és egy világ e hon.

Mindenki a másé, jóság a szenvedélyünk.

Napunk nincs, senkink sincs, de mi még így se félünk.

Aludni nem alszunk, s aki virraszt, szerencsés.

Olykor megjelenik egy háborús jelentés,

mely ellapítja a legendást és csodást.

Én tizenöt frankért vettem négy friss tojást

két unokámnak, és esszük, ami marad,

patkányt, lovat, medvét és néha szamarat!

Párizst körülzárták, víz önti el, komor;

Noé bárkájaként teng-leng minden gyomor;

bendőnkbe gyűrjük azt, amit nem állhatott,

macskát, kutyát, fenét és minden állatot,

gyomrunkban megleli egér az elefántot.

Fa nincs, az utcafa mind széttörött, lehántott.

Kályhánkba tömjük az egész Champs-Élysées-t.

Dér hull, fagy csipdesi az ujjaink izét.

Tűz nincs, szárítani kimosott ingeink.

Inget se válthatunk. Mikor az este int,

mély-mély morajt hallasz a zajgó utcasarkok

körül, a nép zajong, és hallasz furcsa, zsarnok

lármát, vagy éneket, zenebonás morajba.

Nagy, lomha jegeket cepel alább a Szajna,

jégszigetek között fut az ágyúnaszád,

tajtékkal színezi a hullám torlaszát.

Párizs semmiből él, s mire se hederít ő.

Éhség az étele, nincs asztalán terítő.

A krumpli csemege és böcsülete nagy ma,

s akár Egyiptomban, istenné lett a hagyma.

Nincsen szenünk, de a kenyerünk, mint a szén.

Gáz sincs: a bús város aluszik feketén.

Hatkor koromsötét. És ájult borzalomba,

tüzet okádva zúg fejünk fölött a bomba.

Előttem egy gránitszilánk a kalamáris.

Meggyilkoltan hever, nem szólt egy szót se Párizs.

A nemzetőrségünk a falaink körül,

sipkába férj, apa fürkészve tömörül,

csuklyás köpönyegben, amíg szólnak az ágyúk,

és éjszaka kemény, érdes falóca ágyuk.

Bismarck éhezteti Párizst, hogy majd elasszon,

és Moltke rálövet, de Párizs, mint egy asszony,

vitéz is, szép is ő. Borús szemét remélve

veti a mélységes, kietlenül nagy égre,

s galambot, léghajót les ottan néha-néha.

Mily gyönyörű, mikor rettentő lesz, ki léha.

Én hát boldog vagyok, hogy harcol mindenáron.

Szeretni, küzdeni, feledni: prédikálom.

Csak egy az ellenség s ez lelkünk vigasza.

Nekem nevem sincs már, úgy hívnak, hogy Haza.

A nők pedig mostan, hogy minden szétesett,

büszkélkedhet velük, – mert mind fönségesek.

Szépségük az, ami Rómában egykoron,

az egyszerű födél, erény és nyugalom.

Gyapjútól feketült ujjuk tépést cibál,

s alighogy alszanak, künn meg vár Hannibál,

s a Porta Collinán a hitveseik állnak.

Ez az idő van itt. Az óriás vadállat;

a tigris, a porosz ízenként tépi szét

a félhalott világ e vérző, nagy szívét.

Hát most, mikor a sors reánk ezt rója ki,

a férfi francia, a nő meg római.

Az otthonuk hideg, nincs ott tűz és parázs,

álmos eső szakad, a lábuk zúzmarás.

Hó, förgeteg süvölt, fejükre rácsorognak,

s ők mészárszék előtt éjente ácsorognak.

Éhség, harc, rémület, mindegy, akármi essék,

előttük egy lebeg, a nagy-nagy kötelesség.

A lelkük római, melyet kétség nem ingat,

bombázás döngeti a fellegvárainkat,

dobszó felelget a kürtöknek virradatkor,

fújják az ébresztőt, s a hűvös szélben akkor

feltűnik e sápadt nagyváros, halovány,

egy harsona hangzik az utcán tétován.

Sikerről álmodunk, mely eljön végre nyilván,

szívünkben a remény, fejünk felett a villám.

E megpróbált, dicső és óriás város

köszönti a szörnyű időket és sugáros.

Hát éhezünk s fázunk, mondjuk vidám sóhajjal.

Mi most ez itt? Az éj. S mi jön utána? Hajnal.

A biztosért törünk, s megedz a hősi vadság.

Poroszország börtön, de Párizs a szabadság.

Mint Róma álljunk meg, s nem érhet semmi rossz,

egy hónap mulva itt nincsen többé porosz,

így márciusban majd én és a két fiam

vidékre rándulunk, önhöz, mindannyian,

kedves, jó asszonyom, barátságára várva.

Ha meg nem ölnek itt bennünket februárba.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap