Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Prudhomme, Sully: Jegyesem (Ma Fiancée Magyar nyelven)

Prudhomme, Sully portréja

Ma Fiancée (Francia)

L’épouse, la compagne à mon cœur destinée,

           Promise à mon jeune tourment,

Je ne la connais pas, mais je sais qu’elle est née ;

           Elle respire en ce moment.

 

Son âge et ses devoirs lui font la vie étroite ;

           Sa chambre est un frais petit coin ;

Elle y prend sa leçon, bien soumise et bien droite,

           Et sa mère n’est jamais loin.

 

Ma mère, parlez-lui du bon Dieu, de la Vierge

           Et des saints tant qu’il lui plaira ;

Oui, rendez-la timide, et qu’elle brûle un cierge

           Quand le tonnerre grondera.

 

Je veux, entendez-vous, qu’elle soit grave et tendre,

           Qu’elle chérisse et qu’elle ait peur ;

Je veux que tout mon sang me serve à la défendre,

           A la caresser tout mon cœur.

 

Déjà dans l’inconnu je t’épouse et je t’aime,

           Tu m’appartiens dès ie passe,

Fiancée invisible et dont j’ignore même

           Le nom sans cesse prononcé.

 

A défaut de mes yeux, mon rêve te regarde,

           Je te soigne et te sers tout bas :

« Que veux-tu ? Le voici. Couvre-toi bien, prends garde

           Au vent du soir, et ne sors pas. »

 

Pour te sentir à moi je fais un peu le maître,

           Et je te gronde avec amour ;

Mais j’essuie aussitôt les pleurs que j’ai fait naître,

           Implorant ma grâce à mon tour.

 

Tu t’assiéras, l’été, bien loin, dans la campagne,

           En robe claire, au bord de l’eau.

Qu’il est bon d’emporter sa nouvelle compagne

           Tout seul dans un pays nouveau !

 

Et dire que ma vie est cependant déserte,

           Que mon bonheur peut aujourd’hui

Passer tout près de moi dans la foule entr’ouverte

           Qui se refermera sur lui,

 

Et que déjà peut-être elle m’est apparue,

           Et j’ai dit : ! La jolie enfant ! »

Peut-être suivons-nous toujours la même rue,

           Elle derrière et moi devant.

 

Nous pourrons nous croiser en un point de l’espace,

           Sans nous sourire, bien longtemps,

Puisqu’on n’oserait dire à la vierge qui passe :

           O Vous êtes celle que j’attends. »

 

Un jour, mais je sais trop ce que l’épreuve en coûte,

           J’ai cru la voir sur mon chemin,

Et j’ai dit : « C’est bien vous. » Je me trompais sans doute,

           Car elle a retiré sa main.

 

Depuis lors, je me tais ; mon âme solitaire

           Confie au Dieu qui sait unir

Par les souffles du ciel les plantes sur la terre

           Notre union dans l’avenir.

 

A moins que, me privant de la jamais connaître,

           La mort déjà n’ait emporté

Ma femme encore enfant, toi qui naissais pour l’être

           Et ne l’auras jamais été.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://fr.wikisource.org

Jegyesem (Magyar)

A hitvestársat kit szivemnek szánt a végzet,

Betöltni ifjú vágyamat,

Nem láttam még soha; de egyet bizton érzek :

Hogy élnie kell itt alant.

 

Kora s kötelmei létét szűk körbe vonják,

Tanyája üde kis szoba:

Szép engedelmesen naponta ott vesz órát

S az anyja nincs távol soha.

 

Anyám, beszélj neki az Istenről, a Szűzről

S a szentekről unatlanul,

Hadd égessen gyertyát, félvén a sújtó tűztől,

Midőn az ég haragra gyúl.

 

Milyennek kívánom? Legyen komoly, de gyöngéd.

Szeressen s féljen: így neveld!

Oltalmul hadd vegye véremnek minden csöppjét

S dédelgetőül szívemet !

 

Így ismeretlenül társam vagy és szeretlek.

Régóta élsz együtt velem,

Láthatlan jegyesem, kit nem nevezhetek meg,

De szólítgatlak szűntelen.

 

Hogy nem láthat szemem, álmom bűvöl elébem,

Gondozlak s óhajod lesem:

„Mi kívánsz?─ Ime vedd! ─ Vigyázz, az esti szélben

Meghűlsz, ne menj ki édesem!"

 

Szigort is tettetek, éreztetvén hatalmam,

Szeliden feddlek olykoron,

De letörlöm könnyed a másik pillanatban

S bocsánatért rimánkodom.

 

Fehér ruhádba’ majd, távol hely rejtekében,

A partra ülsz, ha jő a nyár.

Mily édes lesz veled elszökni észrevétlen,

Ha új vidék bűbája vár.

 

S mégis, minő sivár mit folytatok, az élet,

Pedig boldogságom, lehet,

Mellettem elhalad s a nagy tömegbe téved,

Hol rá többé sosem lelek.

 

Lehet, hogy már talán a sors utamba hozta

Imádott eszményképemül,

Lehet, hogy ugyanegy utczán járunk naponta.

De ő mögöttem, én elül.

 

S hahogy találkoznánk bármely pontján a térnek,

Mosolyganom se vón' szabad;

Hisz ismeretlennel nem ekképen beszélnek:

„Te vagy, kit rég várok, magad.”

 

Egy nap, ─ csak én tudom, mit szenvedek azóta

Gondoltam: Ő közelg feléd!

S így szóltam: „Te vagy!” Csalódtam, visszavonta,

Midőn kezem nyujtám, kezét.

 

Azóta hallgatok, azóta árva lelkem

Frigyünk távol bilincseit

Istenre bízza, ki az átfutó szelekben

Növényt nővénynyel egyesít;

 

Hacsak, hogy megfoszszon bírásától örökre,

El nem ragadta a halál, ─

Gyermekkorába' még, téged, sorsom jövője,

Ki hitvesem sosem valál.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://hu.wikisource.org

minimap