Guillevic, Eugène: Tömegsír (Les Charniers Magyar nyelven)
|
Les Charniers (Francia)Passez entre les fleurs et regardez : Au bout du pré c'est le charnier.
Pas plus de cent, mais bien en tas, Ventre d'insecte un peu géant Avec des pieds à travers tout.
Le sexe est dit par les souliers Les regards ont coulé sans doute ;
- Eux aussi Préféraient les fleurs
A l'un des bords du charnier, Légèrement en l'air et hardie
Une jambe - de femme Bien sûr -
Une jambe jeune Avec un bas noir
Et une cuisse Une vraie,
Jeune - et rien Rien.
Le linge n'est pas Ce qui pourrit le plus vite.
On en voit par là Durci de matières.
Il donne l'apparence De chair à cacher qui tiendraient encore.
Combien ont su pourquoi, Combien sont morts sachant, Combien n'ont pas su quoi ?
Ceux qui auront pleuré, Leurs yeux sont tout pareils,
C'est des trous dans des os Ou c'est du plomb qui fond.
Ils ont dit oui A la pourriture
Ils ont accepté Ils nous ont quittés.
Nous n'avons rien à voir Avec leur pourriture.
On va autant qu'on peut, Les séparer,
Mettre chacun d'eux Dans un trou à lui,
Parce qu'ensemble Ils font trop de silence contre le bruit.
Si ce n'était pas impossible Absolument,
On dirait une femme Comblée par l'amour Et qui va dormir.
Quand la bouche est ouverte Ou bien ce qui en reste,
C'est qu'ils ont dû chanter, Qu'ils ont crié victoire,
Ou c'est le maxillaire Qui leur tombait de peur.
- Peut-être par hasard Et la terre est entrée.
Il y a des endoits où l'on ne sait plus Si c'est la terre glaise ou si c'est de la chair.
Et l'on est heureux que la terre, partout, Soir pareille et colle.
Encore s'ils devenaient aussitôt Des squelettes,
Aussi nets et durs Que de vrais squelettes
Et pas cette masse Avec la boue.
Lequel de nous voudrait Se coucher parmi eux
Une heure, une heure ou deux, Simplement pour l'hommage.
Où est la plaie Qui fait réponse ?
Où est la plaie Où est la plaie des corps vivants ?
Où est la plaie Pour qu'on la vole, Qu'on la guérisse.
Ici Ne repose pas,
Ici ou là, jamais Ne reposera
Ce qui reste Ce qui restera De ces corps-là.
|
Tömegsír (Magyar)Menj a virágok közé s odanézz: A mező szélén áll a sírgödör.
Száznál nem több, de jó csomó, Mint egy óriás féreg hasa, Lábakkal keresztül-kasul.
Férfi vagy nő – csak cipőjük mutatja, A szemek bizonnyal kifolytak.
– Azok is Jobban szerették a virágokat.
A gödör egyik oldalán Könnyedén s merészen a levegőben
Egy láb – igen, Egy női láb –
Egy fekete harisnyás Fiatal női láb,
S egy comb, Egy igazi,
Fiatal comb – de semmi, Semmi több.
Nem a vászon Rohad el leghamarébb.
Van itt elég, Ahogy az emberi piszok beleszáradt.
Olyan, mint hogyha még Volna benne test, takarni való.
Hányan tudták, miért, Hányan haltak meg tudva, és Hány volt, ki nem tudta, miért?
Akik sírva fakadtak, Azoknak is olyan a szemük:
Csontokba vájt üreg Vagy olvadt ólomdarab.
Igent mondtak. A rothadásra.
Elfogadták, Minket meg elvetettek.
De nekünk semmi dolgunk A rothadásukkal.
Majd szétválasztják őket, Amennyire lehet,
Külön-külön gödörnek Adják mindegyiket,
Mert így együtt Túl nagy csend szakad belőlük a zsivajba.
Ha nem lenne annyira, Annyira lehetetlen,
Azt hinnéd, hogy egy nő, Aki szerelemmel betelve Mindjárt elalszik.
Akiknek nyitva van a szájuk, Vagy az, ami maradt belőle,
Azok bizonnyal énekeltek S kiáltották, hogy: győzelem,
Vagy tán a rémülettől Eshetett le az álluk.
– Talán csak épp véletlenül S belézuhant a föld.
Van, ahol meg se különböztetheted, Agyagos föld-e, vagy emberi hús.
És elborzadsz, hogy most már mindenütt Ilyen lesz a föld, ilyen ragadós.
Ha legalább hamar Csontvázzá omlanának,
Tisztává és szilárddá, Mint egy igazi csontváz,
S nem ez a sárral Kevert habarcs.
Melyikünk merne, mondd, Odafeküdni közéjük,
Csak egy órára, vagy kettőre, Éppen csak tiszteletadásul?
Hol van a seb, Mely feleletet adna?
Hol van a seb, Az élő test sebe?
Hol van a seb – Hogy lássuk és Meggyógyíthassuk.
Itt Nem lel nyugovást,
Se itt, se ott, soha Nem lelhet nyugovást
Az, ami megmaradt, Ami még megmarad Porhüvelyükből.
|
||||||||||||
