Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Lubicz Milosz, Oscar Venceslas de: A kordé (La Charrette Magyar nyelven)

Lubicz Milosz, Oscar Venceslas de portréja
Somlyó György portréja

Vissza a fordító lapjára

La Charrette (Francia)

L’esprit purifié par les nombres du temple,
La pensée ressaisie à peine par la chair, déjà,
Déjà ce vieux bruit sourd, hivernal de la vie
Du cœur froid de la terre monte, monte vers le mien.

C’est le premier tombereau du matin, le premier tombereau
Du matin. Il tourne le coin de la rue, et dans ma conscience
La toux du vieux boueur, fils de l’aube déguenillée,
M’ouvre comme une clef la porte de mon jour.

Et c’est vous et c’est moi. Vous et moi de nouveau, ma vie. Et je me lève et j’interroge
Les mains d’hôpital de la poussière du matin
Sur les choses que je ne voulais pas revoir.
La sirène au loin crie, crie et crie sur le fleuve.

Mettez-vous à genoux, vie orpheline
Et faites semblant de prier pendant que je compte et recompte
Ces fleurages qui n’ont ni frères ni sœurs dans les jardins,
Tristes, sales, comme on en voit dans les faubourgs

Aux tentures des murs en démolition, sous la pluie. Plus tard,
Dans le terrible après-midi, vous lèverez les yeux du livre vide et je verrai
Les chalands amarrés, les barils, le charbon dormir
Et dans le linge dur des mariniers le vent courir.

Que faire ? Fuir ? Mais où ? Et à quoi bon ? La joie
Elle-même n’est plus qu’un beau temps de pays d’exil ;
Mon ombre n’est ni aimée ni haïe du soleil ; c’est comme un mot
Qui en tombant sur le papier perd son sens ; et voilà,

Ô vie si longue ! pourquoi mon âme est transpercée
Quand cet enfant trouvé, quand frère petit-jour
Par l’entrebâillement des rideaux me regarde, quand au cœur de la ville
Résonne un triste, triste, triste pas d’épouse chassée.

Te voici donc, ami d’enfance ! Premier hennissement si pur,
Si clair ! Ah, pauvre et sainte voix du premier cheval sous la pluie !
J’entends aussi le pas merveilleux de mon frère ;
Les outils sur l’épaule et le pain sous le bras,

C’est lui ! C’est l’homme ! Il s’est levé ! Et l’éternel devoir
L’ayant pris par la main calleuse, il va au-devant de son jour. Moi,
Mes jours sont comme les poèmes oubliés dans les armoires
Qui sentent le tombeau ; et le cœur se déchire

Quand sur la table étroite où les muets voyages
Des veilles de jadis ont, comme ceux d’Ulysse,
Heurté toutes les îles des vieux archipels d’encre,
Entre la Bible et Faust apparaît le pain du matin.

Je ne le romprai pas pour l’épouse terrestre,
Et pourtant, ma vie, tu sais comme je l’ai cherchée
Cette mère du cœur ! Cette ombre que j’imaginais
Petite et faible, avec de belles saintes mains

Doucement descendues sur le pain endormi
À l’instant éternellement enfant du Bénédicté
De l’aube ; les épaules étaient épaules d’orpheline
Un peu tombantes, étroites, d’enfant qui a souffert, et les genoux

De la pieuse tiraient l’étoffe de la robe
Et dans le mouvement des joues et de la gorge
Pendant qu’elle mangeait, une claire innocence,
Une gratitude, une pureté qui faisait mal — ô

Vie ! Ô amour sans visage ! Toute cette argile
A été remuée, hersée, déchiquetée
Jusqu’aux tissus où la douleur elle-même trouve un sommeil dans la plaie
Et je ne peux plus, non, je ne peux plus, je ne peux plus !
 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://fr.wikisource.org

A kordé (Magyar)

A templom számain letisztult szellememmel,
gondolatommal, mit a test meg már alig ragad,
az élet régi és süket téli zaja immár,
immár szivemre száll, csak száll a föld fagyos szivéből.

Az első taliga e reggelen. Az első taliga
e reggelen. Befordul ott a sarkon, s bennem az öreg
szemetesnek, rongyos hajnal fiának, köhögése
kinyitja, mint a kulcs, egy új nap kapuját.

S te vagy és én vagyok. Megint te meg én, életem. Felkelek s kérdezem
a nagy reggeli por kórházi kezeit
a dolgokról, miket bárcsak újra ne látnék.
Távoli hajókürt bőg, bőg, bőg, a folyón.

Omolj térdre, magányos, árva élet,
s tégy úgy, mint ki imádkozik, míg én számba veszem
e virágdíszeket, melyeknek nincs testvérük semmi kertben,
búsak és mocskosak, mint a kültelkeken

a félig lebontott falak ázó kárpitjai. Utána
a szörnyű délutánon felveted szemed a könyvből, és én láthatom
a veszteglő uszályokat, hordókkal, szendergő szemükkel,
s durva gyolcsukban a matrózokat futni a szélben.

Mit tegyek? Szökjek el? S hová? S mivégre? Az
öröm se más, csak egy szebb nap a számüzésben;
árnyam a nap nem szereti s nem gyűlöli; olyan, akár egy
szó, mely a papiron értelmét veszti; és miért,

ó, túlhosszú élet! lelkembe miért is hasít,
mikor, talált gyerek, a testvér virradat
bekukucskál a széthúzódó függönyön, és a város szivében
egy elűzött asszony háromszor bús léptei hangzanak.

Hát itt vagy, te gyerekkori barát! Az első tiszta, fényes
nyerítés! Ó, az első ló szegény, szent hangja az esőben!
Már hallom testvérem csodás lépteit is,
vállán szerszámai, hóna alatt cipó,

ő az! az ember! ocsudik! S az örök kötelesség
kérges kezénél fogva vezeti munkanapja felé. Én,
az én napjaim, akár egy sírszagú fiókban
feledett költemények; s a szív beleszakad,

ha a kisasztalon, ahol hajdani esték
nagy utazásai, mint Odüsszeuszéi,
ős tinta-tengerek szigeteit elérték,
a Biblia s a Faust közt kel a reggel kenyere.

És földi hitvesért én azt meg nem töröm,
pedig, ó életem, te tudod, hogy kerestem őt,
e szív anyját! Ez árnyat, kit gyöngének és
kicsinek képzeltem, gyöngéd-szép, szent kezekkel,

melyek szelíden ereszkednek az alvó kenyérre
a hajnali Áldás örök-gyerek pillanatában;
a vállai egy árva leány vállai,
kicsit esettek és szűkek, szenvedő gyermekéi,

s szemérmes térdei a szoknyán átütöttek,
s az arc és nyak mozdulataiban, míg evett,
valami tiszta ártatlanság, hála volt,
és olyan tisztaság, mely szinte fáj – ó,

élet! Arctalan szerelem! És ezt a porhüvelyt
addig szaggatták, szántották és kaszabolták,
a mély anyagig, hol a fájdalom maga is elszunnyad a sebben,
hogy nem bírom tovább, nem bírom, nem bírom tovább!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap