Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Frénaud, André: A kastély és a költemény keresése (Le château et la quête du poème Magyar nyelven)

Frénaud, André portréja
Rónay György portréja

Vissza a fordító lapjára

Le château et la quête du poème (Francia)

Lentement, et parfois avec fièvre et se précipitant, le poète construit un chemin dans l’opacité fluente du monde et de lui-même, s’arrêtant tout à coup pour se demander s’il ne s’égare pas, si chaque pas qu’il fait : - chaque vers - si chaque plateau qu’il franchit, chaque montée qu’il élève - chaque strophe - ne le détourne pas du château avec lequel à la fin il doit se confondre; obligé de revenir en arrière et de détruire ses traces pour en marquer d’autres - d’autres mots et massifs de mots – (qui ne seront pas à détruire, ceux-ci, mais qui devront savoir s’annuler à la fin dans la fulguration du lieu à inventer, l’y acheminant, peu à peu, l’y transportant) tout au long de la route obscure que ses pas devraient illuminer à mesure et que parfois en effet ils illuminent et le monde entier avec lui, il le croit. Et il est vrai que l’intermittente lumière s’éteint à peine a-t-elle brillé au cours de cette quête et que le sentiment de la vanité de l’effort rend amère la certitude qui fut d’avoir été dans la juste direction d’avancer.
Et pourtant, il doit continuer à trouver et à chercher, à progresser pour que, à la fin, le château se trouve là édifié, de l’intérieur duquel, s’y confondant, il saisira pour un instant l’Unité du Tout, panorama et racines, abîmes et ciel bleu, recoins avec ce qu'il faut de vertinigeux pour qu'il éprouve le vertige, oiseau qui rassemble à lui seul toutes les imaginables ailes, toutes à la fois. Parti à l’aventure sur un appel et guidé, mais abandonné le plus souvent et réduit à l’impuissance, exalté ou vacillant au cours de la longue marche, le poète, durant le temps presque imperceptible où il s’identifie avec le château, reconnaît qu’il a construit ce qui est. Et c’est vrai! Parce que, étant par nature contradictoire comme tous êtres et toutes choses qui sont, le poète, au moment où il se dresse avec le château, se trouve atteindre et vivre cette contradiction dans les mouvements de la totalité: ainsi se trouve-t-il délivré de son déchirement, en tant que celui-ci est le signe de sa separation et son entrave, pour participer à la violence des contradictions dans l'Unité. C'est la Réalité dans lequel il s'est intégré qu'il exprime.
Et la fulguration évanouie, il ne restera qu’un monument en face de lui, plus ou moins ample et élevé, dont il fera le tour avec déception, tant cette construction ressemble à beaucoup d’autres qu’il connaît, morne et d’une beauté tout extérieure; et il s'efforcera de retrouver à l'examiner de différents côtès, à y monter et deseendre, à parcourir salles et corridors, à se fixer sur telle partie au milieu des proportions et des formes, quelques échos de la voix illuminante qui s'est fait entendre parfois au cours et au sommet de la route.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://theses.univ-lyon2.fr

A kastély és a költemény keresése (Magyar)

Lassan és néha lázasan, lélekszakadva, a költő utat vág a világ és önmaga tétova sötétjében; hirtelen megtorpan és úgy kérdi magától, hogy nem tévedt-e el; hogy léptei - a verssorok - meg a tetők, melyekre fölhág, s a lépcsők, melyeket emel - a strófák - nem térítik-e el a kastélytól, amellyel végül eggyé kell vegyülnie; s minduntalan vissza kell térnie, hogy lerombolja nyomait és másokat hagyjon helyettük - más szavakat, más szavak tömbjeit - (s ezek már nem kerülnek majd lerombolásra, maguktól kell megsemmisülni tudniuk, végül; a kitalálandó hely sugarában, ahogy feléje közelítik, ahogy lassacskán átviszik oda) végig a sötét úton, mit lépteinek kellene fokról fokra megvilágítani, s olykor valóban meg is világítják, és vele az egész világot, úgy hiszi. S való igaz, hogy ez az időszaki fény, míg keresi, épp csak fölvillan és máris kialszik, s a fáradozás hívságának tudata megkeseríti a bizonyosságot, hogy jó irányban halad, és előre.
És mégis folytatnia kell, tovább találni és tovább keresni, és haladni tovább, hogy végül ott álljon fölépítve a kastély, amelynek belsejéből, vele eggyé vegyülve, egy pillanatra megragadja a Mindenek Egységét, látképet és gyökereket, szakadékokat s kék eget, és a zugokat annyi szédülettel, amennyi ahhoz kell, hogy elfogja a szédülős; madár, ki összegyűjt magára minden elképzelhető szárnyat, s egyszerre mind. Találomra indult egy hívó szó után, és többnyire, ha vezették is, magára hagyták tehetetlenül; hosszú útján rajongva jár vagy botladozva; és szinte nem is észlelhető idő alatt, mikor a kastéllyal azonosul, a költő ráeszmél, hogy azt építette föl, ami van. Igen! Mert ahogy minden élőlény és létező dolog, a költő is ellentmondásos, természete szerint, s amikor a kastéllyal fölmagaslik, egyszeriben megérzi és megéli a Teljesség mozgásában az ellentmondást; így szabadul meg széttépettségétől, a kirekesztettség és béklyózottság bélyegétől, hogy az Egységben részt vegyen az ellentétek szenvedélyes áramában. És ezt fejezi ki: a Valóságot, mellyel egybeolvadt.
És ha kihunyt a ragyogás, előtte nem marad egyéb, egy építmény csupán, többé-kevésbé tágas és magas; ő csalódva járja körül, úgy hasonlít egyéb és jól ismert épületekhez; s vizsgálja majd minden felől, lépcsőin föl-le jár, bejárja termeit és folyosóit, arányok és formák között hol itt áll meg fürkészően, hol ott: így próbál eltökélten fölfedezni benne egy-egy visszhangot a megvilágító hangból, mely néha-néha fölzengett az úton, s ott zengett útja ormán.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaR. Gy.

minimap