Venaille, Franck: Jó volt… (C'était bon... Magyar nyelven)

C'était bon d'avoir trente ans et de vivre à Paris

où tant de femmes ressemblent à des Gromaire

de caresser des nuques devenues timidement amies

en prononçant des paroles sans fin ni importance

ba n a les et sereines parfois même imprévues

au rythme de la locomotive du sang des hardiesses et

des désespoirs fulgurants

qui faisaient tituber maudire et regretter,

parfois pleurer souvent pleurer et nous

réfugier dans une indifférence factice

prête à laisser jaillir ce feu qui nous consumait

au premier sourire à la première parole simplement

aimable à ce geste de la main vers notre main

notre bras sur notre épaule

à nous qui marchions dévoré de tendresses et d'envies

contraditoires

C'était bon de rire avec elles de parler avec elles

de souffrir avec elles

et de tenter sa chance sans louvoyer

de dire notre détresse et notre solitude

et d'appeler encore plus de détresse et plus

de solitude déjà muré dans l'inextricable

déchéance d'une vie aux

espérances saccagées

Jó volt harminc évesnek lenni és Párizsban élni

ahol annyi nő olyan mint egy Gromaire-kép

félénken barátivá szelidülő nyakakat simogatni

végnélküli és végtelenül jelentéktelen banális és vidám

sőt olykor váratlanul fölbukkanó szavakat mondogatni

a vér a merészség a villámló kétségbeesés

mozdonyának ritmusára

amitől tántorogtunk átkozódtunk s néha sírtunk is

gyakorta sírtunk és mű-közönybe menekültünk

mindig készen fellobbantani a tüzet amely elégetett

a legelső mosolyra az első jelentéktelenül

kedves szavakra

az első kézmozdulatra amely kinyúlt kezünk

karunk vállunk felé

ahogy mentünk ellentmondásos gyöngédségeink

és vágyaink között emésztődve

Jó volt nevetni a nőkkel beszélni velük és

szenvedni velük

teketória nélkül próbálni szerencsét

elmondani elkeseredésünk és magányunk

még nagyobb elkéseredést és még nagyobb

magányt idézve magunkra immár befalazva

egy elprédált reményű élet megfejthetetlen

hanyatlásába