Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Maynard, François: A szép öreg hölgy (La belle vieille Magyar nyelven)

Maynard, François portréja

La belle vieille (Francia)

Cloris, que dans mon temps j'ai si longtemps servie

Et que ma passion montre à tout l'univers,

Ne veux-tu pas changer le destin de ma vie

Et donner de beaux jours à mes derniers hivers ?

 

N'oppose plus ton deuil au bonheur où j'aspire.

Ton visage est-il fait pour demeurer voilé ?

Sors de ta nuit funèbre, et permets que j'admire

Les divines clartés des yeux qui m'ont brûlé.

 

Où s'enfuit ta prudence acquise et naturelle ?

Qu'est-ce que ton esprit a fait de sa vigueur ?

La folle vanité de paraître fidèle

Aux cendres d'un jaloux, m'expose à ta rigueur.

 

Eusses-tu fait le voeu d'un éternel veuvage

Pour l'honneur du mari que ton lit a perdu

Et trouvé des Césars dans ton haut parentage,

Ton amour est un bien qui m'est justement dû.

 

Qu'on a vu revenir de malheurs et de joies,

Qu'on a vu trébucher de peuples et de rois,

Qu'on a pleuré d'Hectors, qu'on a brûlé de Troies

Depuis que mon courage a fléchi sous tes lois !

 

Ce n'est pas d'aujourd'hui que je suis ta conquête,

Huit lustres ont suivi le jour que tu me pris,

Et j'ai fidèlement aimé ta belle tête

Sous des cheveux châtains et sous des cheveux gris.

 

C'est de tes jeunes yeux que mon ardeur est née ;

C'est de leurs premiers traits que je fus abattu ;

Mais tant que tu brûlas du flambeau d'hyménée,

Mon amour se cacha pour plaire à ta vertu.

 

Je sais de quel respect il faut que je t'honore

Et mes ressentiments ne l'ont pas violé.

Si quelquefois j'ai dit le soin qui me dévore,

C'est à des confidents qui n'ont jamais parlé.

 

Pour adoucir l'aigreur des peines que j'endure

Je me plains aux rochers et demande conseil

A ces vieilles forêts dont l'épaisse verdure

Fait de si belles nuits en dépit du soleil.

 

L'âme pleine d'amour et de mélancolie

Et couché sur des fleurs et sous des orangers,

J'ai montré ma blessure aux deux mers d'Italie

Et fait dire ton nom aux échos étrangers.

 

Ce fleuve impérieux à qui tout fit hommage

Et dont Neptune même endure le mépris,

A su qu'en mon esprit j'adorais ton image

Au lieu de chercher Rome en ses vastes débris.

 

Cloris, la passion que mon coeur t'a jurée

Ne trouve point d'exemple aux siècles les plus vieux.

Amour et la nature admirent la durée

Du feu de mes désirs et du feu de tes yeux.

 

La beauté qui te suit depuis ton premier âge

Au déclin de tes jours ne veut pas te laisser,

Et le temps, orgueilleux d'avoir fait ton visage,

En conserve l'éclat et craint de l'effacer.

 

Regarde sans frayeur la fin de toutes choses,

Consulte le miroir avec des yeux contents.

On ne voit point tomber ni tes lys, ni tes roses,

Et l'hiver de ta vie est ton second printemps.

 

Pour moi, je cède aux ans ; et ma tête chenue

M'apprend qu'il faut quitter les hommes et le jour.

Mon sang se refroidit ; ma force diminue

Et je serais sans feu si j'étais sans amour.

 

C'est dans peu de matins que je croîtrai le nombre

De ceux à qui la Parque a ravi la clarté !

Oh ! qu'on oira souvent les plaintes de mon ombre

Accuser tes mépris de m'avoir maltraité !

 

Que feras-tu, Cloris, pour honorer ma cendre ?

Pourras-tu sans regret ouïr parler de moi ?

Et le mort que tu plains te pourra-t-il défendre

De blâmer ta rigueur et de louer ma foi ?

 

Si je voyais la fin de l'âge qui te reste,

Ma raison tomberait sous l'excès de mon deuil ;

Je pleurerais sans cesse un malheur si funeste

Et ferais jour et nuit l'amour à ton cercueil !



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poesie.webnet.fr/lesgrandsclassiques

A szép öreg hölgy (Magyar)

Cloris, kinek e szív már oly régóta szolgál,

s akit e szenvedély világgá hordozott,

mi volna, hogyha most végre felém hajolnál,

hozván végső telem egére szép napot?

 

Gyászod immár ne vesd boldogulásom ellen;

vagy arcod tán örök fátyolba rejtezett?

Vetkezd le bánatod, hadd bámulom szemedben

az isteni tüzet, mely annyit égetett.

 

Szerzett s természetes eszed hol s merre jár most?

Fenséges szellemed idővel hova lett?

Hogy hűnek tartsanak egy zsarnok férj porához:

e balga hiuság áldoz fel engemet.

 

Tettél legyen örök özvegyi fogadalmat

urad emlékihez, kinek ágya kihűlt,

s legyenek rokonid közt cézári hatalmak,

jussom hozzád nekem, nekem van egyedül!

 

Ó, mennyi bús öröm váltotta lobogóját!

Hány népet s hány királyt láttunk, amint kidőlt,

hány Hektort siratunk s hány üszkös-romu Tróját,

mióta sujtoló tilalmad összetört!

 

Mert megvívásodat nemcsak most kezdem én el:

éppen nyolc lustruma, hogy megfogtad szívem,

s szerettem szép fejed vérem minden hevével

a barna haj alatt – s így is, ezüstösen.

 

Ifjú szemed tüzén fogott lángot szerelmem,

s rogytam le átütött szívvel nyila alatt;

s míg Hymen lánca közt éltél, feledve engem,

elrejtőztem: nehogy botránkoztassalak.

 

Tudom, mily tisztelet kötelez teirántad,

s nem is sértette azt bosszús, mogorva hang.

Ha néha gondomat elmondtam is, mely áthat,

azt néhány hallgatag hívem hallhatta csak.

 

Hogy lelkemet a kin keserve ne gyötörje,

szikláknak jajgatok; vigasztalást s erőt

vadontól kérek én, amelynek sűrű zöldje

örök, szép éjt csinál a napból éj előtt.

 

Lelkemben szerelem és mélabús igézet;

hevertem szirmokon s narancsliget ölén,

mutogattam sebem Itália tengerének,

s Echóval a neved hányszor mondattam én!

 

A gőgös, nagy folyó, melytől mindenki reszket,

s melynek még Neptun is nyögé csapásait,

tanúm reá: a vágy ott is érted epesztett,

nem láttam romjait, sőt Rómát is alig.

 

Olyan e szenvedély, melyre szívem felesküdt,

hogy párját nem leled ős-századokba sem;

Természet, Szerelem már rég csodálja együtt:

vágyam s szemed tüze hogy ég ily hevesen?

 

A szépség, mely követ legzsengébb korod óta,

most sem hagy el, midőn már küszöbön a tél,

s a szépmíves idő, orcád megalkotója,

megóvja hímporod, elpusztítani: fél.

 

Iszony nélkül tekintsd a dolgok földi sorsát!

Kérdezd meg tükrödet, s ne legyen panaszod.

Mert el nem hervadott se liljomod, se rózsád,

s ím, életed tele: második tavaszod.

 

Mi engem illet, én galambősz vén fejemmel

itt kell hagyjak, tudom, embereket, Napot.

A vérem egyre hűl, a szívem betegen ver,

ha nincs e szerelem, réges-rég megfagyok.

 

Néhány napocska még, s szaporítom a számát,

kiktől a Párka már elfedte az eget.

Majd sűrűn hallhatod árnyékom zokogását,

vádolva dölyfödet, mely úgy szenvedtetett.

 

Fogod-e majd, Cloris, tisztelni árva hamvam?

Ha rólam foly a szó, bú nélkül hallhatod?

S a holt, akit siratsz, meggátolhat-e abban,

hogy hűségem dicsérd s gyalázd akaratod?

 

Ha tudnám, hány napod van hátra még, szerelmem,

eszemet veszteném túlzó gyászod felett;

siratnám nyomorult balsorsomat szünetlen

s imádnám hantod is eltűnt tested helyett!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap