Supervielle, Jules: A halál kertjei (Le Jardin de la Mort Magyar nyelven)
|
Le Jardin de la Mort (Francia)Le jardin de la mort riche d'arbres sans nombre Continue à jamais nos plus secrets désirs, Un regret souterrain s'y change en herbe sombre Puisqu'il n'a pas trouvé la force de mourir.
De quelle lourde tête humaine, Volubilis, es-tu sorti, Et d'ou vient cette grande peine Qui se fait jour dans cet épi?
La terre prend en amitié Les plus humbles de nos soucis Et recouvre plus qu'à moitié Les cœurs privés d'humaine vie.
Mais, pauvre vie insatisfaite, Tu voudrais relever la tête Et tu cherches un nouveau cœur Pour loger ton ancienne ardeur,
Ne cherche plus, c'est autre chose Que tu trouveras dans la rose, Dans sa fraîcheur renouvelée Par les larmes de la rosée.
Et ne regrette rien tout bas A la manière de naguère. Sache te livrer tout entière Aux plantes, ne lésine pas,
Sans réticence ni colère Fie-toi aux formes de la terre, Mais voilà qu’enfin tu consens A t'abandonner en tous sens.
Vois comme ta vieille folie En mille herbes se modifie, Regarde ton ancien courage Le voilà devenu branchage.
L'horreur de la mort, avouée, En feuillages s'est dénouée" Par là-dessus un peu de vent, C'est le nouveau contentement.
Et voici maintenant, racines et surface, Un beau parc plus humain que la ville aux grands cris, Et parfois un grand cerf y prend, toute la place, Vois s'étoiler le vide errant derrière lui.
|
A halál kertjei (Magyar)A halál kertjei, dús fákkal népesülten legélőbb vágyaink élik tovább örökkön, mély, föld alatti bú nyer formát ott a fűben, mert halni gyönge volt, amíg fönt élt a földön.
Hajnalka, mily bús koponyának kelyhéből nősz ki, kék virág, és honnét jő a kín, a bánat, mely e tüskében üt tanyát?
Mert nincs oly halk gondunk-bajunk, melyre a jó föld írt nem adna, s szívünket is, ha meghalunk, szelíd pólyákkal betakarja.
De csonka lét, te megtörött, ki szeretnél ismét talpra szökni és új szívet kutatsz vadul a régi lángnak otthonul:
hagyd abba, más az üdv, amit már a ringó rózsa kelyhe kínál hűs éjjelén, midőn a harmat könnyétől újton újra sarjad;
és ezt se tedd: ezen s azon bánkódni, mint dohogva nemrég; próbáld meg, oldódj föl a gyengéd növényvilágban szabadon;
ne húzódozz, ne légy mogorva, barátod mind e földi forma; bízz bennük; szíved végre hát egészen megadja magát.
És lám, a régi sok bolondság ezer fűszállá változott át, és íme, hajdan hősi kedved most mint egy fának ága reszket.
A vad halál nyílt, páni gondja átlényegült a lenge lombba, rá gyönge szél suhan le, és ragyog a megelégedés.
S most itt él, gyökerek s koronák szövedéke, e szép kert, s emberibb, minta sikoltó város, s olykor egy óriás szarvas szökik föléje, s mögötte a homály csillagokkal virágos.
|