Supervielle, Jules: A halál kertjei (Le Jardin de la Mort Magyar nyelven)

Le jardin de la mort riche d'arbres sans nombre

Continue à jamais nos plus secrets désirs,

Un regret souterrain s'y change en herbe sombre

Puisqu'il n'a pas trouvé la force de mourir.

De quelle lourde tête humaine,

Volubilis, es-tu sorti,

Et d'ou vient cette grande peine

Qui se fait jour dans cet épi?

La terre prend en amitié

Les plus humbles de nos soucis

Et recouvre plus qu'à moitié

Les cœurs privés d'humaine vie.

Mais, pauvre vie insatisfaite,

Tu voudrais relever la tête

Et tu cherches un nouveau cœur

Pour loger ton ancienne ardeur,

Ne cherche plus, c'est autre chose

Que tu trouveras dans la rose,

Dans sa fraîcheur renouvelée

Par les larmes de la rosée.

Et ne regrette rien tout bas

A la manière de naguère.

Sache te livrer tout entière

Aux plantes, ne lésine pas,

Sans réticence ni colère

Fie-toi aux formes de la terre,

Mais voilà qu’enfin tu consens

A t'abandonner en tous sens.

Vois comme ta vieille folie

En mille herbes se modifie,

Regarde ton ancien courage

Le voilà devenu branchage.

L'horreur de la mort, avouée,

En feuillages s'est dénouée"

Par là-dessus un peu de vent,

C'est le nouveau contentement.

Et  voici maintenant, racines et surface,

Un beau parc plus humain que la ville aux grands cris,

Et  parfois un grand cerf y prend, toute la place,

Vois s'étoiler le vide errant derrière lui.

A halál kertjei, dús fákkal népesülten

legélőbb vágyaink élik tovább örökkön,

mély, föld alatti bú nyer formát ott a fűben,

mert halni gyönge volt, amíg fönt élt a földön.

Hajnalka, mily bús koponyának

kelyhéből nősz ki, kék virág,

és honnét jő a kín, a bánat,

mely e tüskében üt tanyát?

Mert nincs oly halk gondunk-bajunk,

melyre a jó föld írt nem adna,

s szívünket is, ha meghalunk,

szelíd pólyákkal betakarja.

De csonka lét, te megtörött, ki

szeretnél ismét talpra szökni

és új szívet kutatsz vadul

a régi lángnak otthonul:

hagyd abba, más az üdv, amit már

a ringó rózsa kelyhe kínál

hűs éjjelén, midőn a harmat

könnyétől újton újra sarjad;

és ezt se tedd: ezen s azon

bánkódni, mint dohogva nemrég;

próbáld meg, oldódj föl a gyengéd

növényvilágban szabadon;

ne húzódozz, ne légy mogorva,

barátod mind e földi forma;

bízz bennük; szíved végre hát

egészen megadja magát.

És lám, a régi sok bolondság

ezer fűszállá változott át,

és íme, hajdan hősi kedved

most mint egy fának ága reszket.

A vad halál nyílt, páni gondja

átlényegült a lenge lombba,

rá gyönge szél suhan le, és

ragyog a megelégedés.

S most itt él, gyökerek s koronák szövedéke,

e szép kert, s emberibb, minta sikoltó város,

s olykor egy óriás szarvas szökik föléje,

s mögötte a homály csillagokkal virágos.