Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Supervielle, Jules: Imádság az ismeretlenhez (Prière à l'inconnu Magyar nyelven)

Supervielle, Jules portréja

Prière à l'inconnu (Francia)

Voilà que je me surprends à t'adresser la parole,

Mon Dieu, moi qui ne sais encore si tu existes

Et ne comprends pas la langue de tes églises chuchotantes.

Je regarde les autels, la voûte de ta maison,

Comme qui dit simplement: voilà du bois, de la pierre,

Voilà des colonnes romanes.

Il manque le nez à ce saint.

Et au-dedans comme au-dehors, il y a la détresse humaine.

Je baisse les yeux sans pouvoir m'agenouiller pendant la messe,

Comme si je laissais passer l'orage au-dessus de ma tête.

Et je ne puis m'empêcher de penser à autre chose.

Hélas ! j'aurai passé ma vie à penser à autre chose.

Cette autre chose, c'est encore moi.

C'est peut-être mon vrai moi-même.

C'est là que je me réfugie.

C'est peut-être là que tu es.

Je n'aurai jamais vécu que dans ces lointains attirants.

Le moment présent est un cadeau dont je n'ai pas su profiter.

Je n'en connais pas bien l'usage.

Je le tourne dans tous les sens,

Sans savoir faire marcher sa mécanique difficile.

Mon Dieu, je ne crois pas en toi, je voudrais te parler tout de même.

J'ai bien parlé aux étoiles, bien que je les sache sans vie,

Aux plus humbles des animaux, quand je les savais sans réponse,

Aux arbres qui, sans le vent, seraient muets comme la tombe.

Je me suis parlé à moi-même, quand je ne sais pas bien si j'existe.

Je ne sais si tu entends nos prières, à nous les hommes,

Je ne sais si tu as envie de les écouter.

Si tu as, comme nous, un coeur qui est toujours sur le qui-vive

Et des oreilles ouvertes aux nouvelles les plus différentes

Je ne sais pas si tu aimes à regarder par ici.

Pourtant je voudrais te remettre en mémoire la planète terre

Avec ses fleurs, ses cailloux, ses jardins et ses maisons

Avec tous les autres et nous qui savons bien que nous souffrons.

Je veux t'adresser sans tarder ces humbles paroles humaines

Parce qu'il faut que chacun tente à présent tout l'impossible.

Même si tu n'es qu'un souffle d'il y a des milliers d'années

Une grande vitesse acquise

Une durable mélancolie

Qui ferait tourner encore les sphères dans leur mélodie

Je voudrais, mon Dieu sans visage et peut-être sans espérance

Attirer ton attention parmi tant de ciels vagabonde

Sur les hommes qui n'ont pas de repos sur la planète.

Ecoute-moi ! Cela presse. Ils vont tous se décourager

Et l'on ne va plus reconnaître les jeunes parmi les âgés

Chaque matin, ils se demandent si la tuerie va commencer.

De tous côtés, l'on prépare de bizarres distributeurs de sang de plaintes et de larmes

L'on se demande si les blés ne cachent pas déjà des fusils.

Le temps serait-il passé où tu t'occupais des hommes ?

T'appelle-t-on dans d'autres mondes, médecin en consultation,

Ne sachant où donner de la tête

Laissant mourir sa clientèle ?

Ecoute-moi ! Je ne suis qu'un homme parmi tant d'autres.

L'âme se plait dans notre corps,

Ne demande pas à s'enfuir dans un éclatement de bombe.

Elle est pour nous une caresse, une secrète flatterie.

Laisse-nous respirer encore sans songer aux nouveaux poisons

Laisse-nous regarder nos enfants sans penser tout le temps à la mort.

Nous n'avons pas du tout le coeur aux batailles, aux généraux.

Laisse-nous notre va-et-vient, comme un troupeau dans ses sonnailles,

Une odeur de lait frais se mélant à l'odeur de l'herbe grasse.

Ah ! si tu existes, mon Dieu, regarde de notre côté.

Viens te délasser parmi nous.

La terre est belle, avec ses arbres, ses fleuves et ses étangs,

Si belle, que l'on dirait que tu la regrettes un peu

Mon Dieu, ne va pas faire la sourde oreille

Et ne va pas m'en vouloir si nous sommes à tu et à toi

Si je te parle avec tant d'abrupte simplicité.

Je croirais moins qu'en tout autre en un Dieu qui terrorise.

Plus que par la foudre, tu sais t'exprimer par les brins d'herbe

Et par les jeux des enfants et par les yeux des ruisseaux.

Ce qui n'empêche pas les mers et les chaînes de montagnes.

Tu ne peux pas m'en vouloir de dire ce que je pense

De réfléchir comme je peux sur l'homme et sur son existence

Avec la franchise de la terre et des diverses saisons

Et peut-être de toi-même dont j'ignorerais les leçons

Je ne suis pas sans excuses

Veuille accepter mes pauvres ruses

Tant de choses se préparent sournoisement contre nous

Quoi que nous fassions, nous craignons d'être pris au dépourvu

Et d'être comme le taureau

Qui ne comprend pas ce qui se passe

Le mène-t-on à l'abattoir

Il ne sait où il va comme ça

Et juste avant de recevoir le coup de mort sur le front

Il se répète qu'il a faim et brouterait résolument

Mais qu'est-ce qu'ils ont ce matin avec leurs tabliers pleins de sang

A vouloir tous s'occuper de lui ?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://francais.agonia.net/index.php/poetry

Imádság az ismeretlenhez (Magyar)

Lám, azon kapom magamat, hogy hozzád intézem

szavam,

én, Istenem, aki azt sem tudom még, hogy vagy-e,

és suttogó templomaid nyelvét nem értem,

nézem az oltárokat, házad boltíveit,

mint aki egyszerűn: „Íme, fa – mondja –, íme, kő,

ezek itt román oszlopok, annak a szentnek hiányzik

az orra,

s idebent is, mint odakint, csupa emberi nyomorúság."

Mise alatt lesütöm a szemem, de letérdelni nem tudok.

Mintha hagynám, hogy a vihar elhúzzon a fejem fölött,

s hogy másra ne gondoljak, meg nem állom.

Bár úgy töltöttem volna életem, hogy mindig másra

gondolok,

ez a más, ez is én vagyok, talán ez az igazi lényem.

Ide menekülök, s itt vagy talán te is,

mindige vonzó messzeségben vágytam élni,

a jelen pillanat ajándék s hasznomra fordítani sose

tudtam,

nyitját nem ismerem, forgatom erre-arra,

bonyolult szerkezetét járásra bírnom sose sikerült.

Nem hiszek benned, Istenem, mégis szeretnék beszélni

veled;

a csillagokkal is beszéltem, pedig tudom, hogy

élettelenek,

s a legszerényebb állatokkal is, pedig tudtam, hogy

nem felelnek,

s a fákkal is, bár ha nem járna szél, némák volnának,

mint a sír.

Magammal is beszéltem, pedig nem tudom biztosan,

hogy vagyok-e.

tudom, hogy meghallod-e imánkat, a miénket,

emberekét,

hogy szívesen hallod-e, ha hallod,

bogy van-e, mint nekünk, szíved, mely mindig retteg,

mindig résen áll,

s van-e éber füled a különféle híreket figyelni.

Nem tudom, szeretsz-e ide lenézni,

mégis szeretném eszedbe idézni ezt a bolygót, a Földet

virágaival, kavicsaival, kertjeivel, házaival.

Mind a többiekkel s velünk, akik tudjuk, hogy

szenvedünk.

Szeretnék késedelem nélkül szólni hozzád alázatos

emberi szavaimmal,

mert most mindegyikünk meg kell hogy kísértse

a teljes lehetetlent,

még ha egyéb se vagy, tízezer év előtti fuvalom csak,

sodró kezdősebesség, vagy maradandó szomorúság,

mely a szférákat dallamukra máig forgatja még.

Szeretném, orca nélkül létező és talán reménytelen.

Istenem,

figyelmed, annyi kóbor ég között, az emberekre vonni,

kiknek nincs már nyugalmuk e planétán.

Figyelj rám, sürgős a dolog, elcsüggednek lassan

mindannyian,

s a vének közt az ifjakat már nem ismerni meg

maholnap.

Minden reggel azt kérdezik szorongva, nem az öldöklés

kezdetére keltek-e,

a vérnek, a kínnak, a könnynek

furcsa osztogatóit készítik mindenütt,

azt kérdezik, nem rejtenek-e már fegyvereket a

búzatáblák.

Elmúlott volna az az idő, mikor még törődtél az

emberekkel,

más világokba hívnak talán, tanácskozásra orvost,

ki azt se tudja, hova kapjon, s betegei sorra kihalnak?

Figyelj rám, egy ember vagyok a többi sok közt,

testünkben jól érzi magát a lélek, nem akar megszökni

belőle valami bombarobbanásban,

szelíd cirógatás, titkos hízelkedés nekünk ő.

Engedj még úgy lélegzenünk, hogy ne kelljen új

mérgeken tűnődnünk,

engedd úgy néznünk a gyermekeinket, hogy ne

gondoljunk folyton a halálra.

A mi szívünk nem a csatáké és nem a tábornokoké.

Hadd kóboroljunk erre-arra, mint kolompszavával a

nyáj,

és nyomában a tej szaga a kövér fű szagával elvegyül.

Ó ha vagy, Istenem, tekints le ránk

pihenj meg köztünk, jöjj, a Föld olyan szép fáival,

folyóival, tavaival, hogy azt hinné az ember,

hogy egy kicsit sajnálod is.

Uram, ne engedd el füled mellett továbbra is szavunkat,

s ne haragudj reám, amiért így tegeződöm veled

s ily kurtán-furcsán egyszerűn beszélek,

de semmiben sem hinnék oly kevéssé, mint egy olyan

Istenben, aki zsarnok;

s jobban ki tudod fejezni magad villámodnál

a hajlékony füvekkel,

patakok tárt szemével s a kisgyerekek játékaival,

amitől bízvást téged vallanak még a tengerek és a

hegyláncok is.

Nem haragudhatsz meg reám, mert ami a szívemen,

az a számon,

és eltűnődöm, ahogy telik tőlem, az emberen és létén,

oly nyíltan, mint amilyen nyílt a Föld s a forgó évszakok

(s te magad is talán; bár leckéid nem ismerem).

Vannak mentségeim, tűrd el gyarló fondorkodásaim,

olyan sok minden készül alattomban ellenünk,

bármit tegyünk is, egyre rettegünk, hogy így lepnek

meg, készületlenül,

mint a bikát: mi történik, nem érti,

a vágóhídra vezetik, nem tudja, hova baktat,

s épp mielőtt a halálos csapás a homlokára sújt,

éhét bőgi szegény, konokul legelni szeretne,

de mi történt velük ma reggel, hogy vértől lucskos

kötényeikben

mind vele akarnak törődni?



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap