Kangro, Maarja: Athéni kutyák (Ateena koerad Magyar nyelven)

Plákas, Akropoli ümbruses,
muudest kantidest rääkimata,
longib ja magab neid ohtrasti.
Suured, malbed, viisakad koerad.

Koolilapse õhinaga 
tõlgime tuttavat sügavat keelt,
mina teen koertest pilti:
kollastest, valgetest, mustadest.

„Mitte ühtegi pisikest pole.“
Sa lööd särama justkui teadlane:
„Väikesed on kõik juba surnud!“
Sinised silmad on elevil.

Mandel oli kunagi mürgine,
hernes imetillukene,
inimene väike verejanuline kränn!
Või kuidas?

Oleme oma eellastest suuremad.
Ja me kaks – iseäranis viisakad.
„Miskit melanhoolset 
on neis ellujäänud penides.“

„Kenad koerad sõid teised ära?“
Istume ja sööme õhtust
küünikute mälestuseks (ikka nende õigete)
ja viisakate koerte terviseks.

Plakában, az Akropolisz környékén,
nem is beszélve a többi városrészről,
mászkálnak, alszanak, van belőlük bőven.
Nagy, szelíd, jó modorú kutyák.

Iskolás buzgalommal
fordítjuk az ismerős, mély nyelvet,
én a kutyákat fényképezem:
feketét, fehéret, sárgát.

– Egyetlen kicsi sincs.
Felragyogsz, mint egy tudós:
– A kicsik mind halottak már!
Kék szemed felizzik.

A mandula valaha mérgező volt,
a borsó icipici,
az ember vérszomjas vakarcs!
Vagy hogyan is?

Nagyobbak vagyunk az őseinknél.
És mi ketten – különösen jó modorúak.
– Van valami melankolikus
ezekben a túlélő ebekben.

– A szépek felfalták a többieket?
Ülünk és vacsorázunk
a cinikusok emlékére (a vérbeliekére),
és a jó modorú kutyák egészségére.