Abril, Xavier: Xavier Abril meghalt (Xavier Abril ha muerto Magyar nyelven)

  Dormía frente al espejo. Y de noche - saliendo de las sombras de las sábanas que no dejan de ser blancas - Xavier Abril se vio en el espejo muerto. Que es casi siempre lo más difícil.
  ¡Qué manera de sentirse muerto, de saberlo y no llamar al médico! El hecho es que uno a veces sabe cuándo está muerto y no se puede hablar porque se dejaría de estarlo. Muchos mudos han sufrido los partes facultativos de la muerte y los han tenido que aceptar.
  Frente a los espejos que al alba encienden sus luces en el cuarto, yo me miraba a pausas, disimuladamente, para ver si en verdad estaba vivo o estaba muerto. Cosa que ha de ser bien terrible de saber. Pero determiné en un suicidio sin voz que estaba muerto. Me eché largo a largo en la cama, pero uno de los espejos me autentizaba vida cuando estaba muerto.
  Y en el calendario - que nunca faltan en las habitaciones de los hoteles de segunda clase - taché el día de mi vida y mi muerte. Cosa ésta muy rara para otros, pues por lo general, las gentes mueren nada más.
  Y taché el 25 de marzo en su mañana. Y debió aparecer en los periódicos la noticia. Pero no. Ningún testigo estuvo en el momento, único momento de mi muerte.

  A tükörrel szemben aludt. És éjszaka kibontakozva árnyából a természetük szerint fehér lepedőknek - Xavier Abril megpillantotta magát a tükörben - holtan. Ami szinte mindig a legnehezebb dolog.
  Micsoda érzés, halottnak érezni magunkat, halottnak tudni, és nem hívni orvost! Tagadhatatlanul néha tudjuk, hogy épp halottak vagyunk, és nem beszélhetünk, mert megszűnnénk halottnak lenni. Sok néma szenvedte már el önkéntes részeit a halálnak, és kénytelenek voltak beletörődni.
  Szemben a tükrökkel, melyek hajnaltájt kigyújtják fényeiket a szobában, újra s újra magamra pillantottam, lopva, hogy lássam, élő vagy halott vagyok-e igazában. Ugyancsak szörnyű lehet megtudni ezt. De hangtalan öngyilkossággal úgy döntöttem, hogy halott vagyok. Hosszan elnyújtóztam az ágyon, de az egyik tükör életre jogosított, miközben holtan feküdtem.
  És a naptárban - mely sosem hiányzik a másodosztályú szállodák szobáiból - kitöröltem életem és halálom napját. Másoknál ritka az ilyesmi, mert általában az emberek meghalnak, és semmi több.
  E nap reggelén kitöröltem március 25-ét. És biztosan megjelent a hír az újságokban. Mégsem. Nem volt tanúja a pillanatnak, halálom egyetlen pillanatának.