Martí, José: Járom és csillag (Yugo y estrella Magyar nyelven)

Cuando nací, sin sol, mi madre dijo:

?Flor de mi seno, Homagno generoso

De mí y del mundo copia suma,

Pez que en ave y corcel y hombre se torna,

Mira estas dos, que con dolor te brindo,

Insignias de la vida: ve y escoge.

Éste, es un yugo: quien lo acepta, goza:

Hace de manso buey, y como presta

Servicio a los señores, duerme en paja

Caliente, y tiene rica y ancha avena.

Ésta, oh misterio que de mí naciste

Cual la cumbre nació de la montaña

Ésta, que alumbra y mata, es una estrella:

Como que riega luz, los pecadores

Huyen de quien la lleva, y en la vida,

Cual un monstruo de crímenes cargado,

Todo el que lleva luz se queda solo.

Pero el hombre que al buey sin pena imita,

Buey vuelve a ser, y en apagado bruto

La escala universal de nuevo empieza.

El que la estrella sin temor se ciñe,

¡Como que crea, crece!

                             Cuando al mundo

De su copa el licor vació ya el vivo:

Cuando, para manjar de la sangrienta

Fiesta humana, sacó contento y grave

Su propio corazón: cuando a los vientos

De Norte y Sur virtió su voz sagrada,?

La estrella como un manto, en luz lo envuelve,

Se enciende, como a fiesta, el aire claro,

Y el vivo que a vivir no tuvo miedo,

¡Se oye que un paso más sube en la sombra!

– Dame el yugo, oh mi madre, de manera

Que puesto en él de pie, luzca en mi frente

Mejor la estrella que ilumina y mata.

Mikor születtem, naptalan, anyám szólt:

„Keblem virága, emberi nemesség,

magam s a Teremtés summája, tükre,

hal, ki lesz madár, ló és végül ember:

nézd e kettőt, mit nyújtok fájdalommal,

az élet két jelvényét: rajta, válassz.

Ez itt járom; ki elfogadja, jól él.

Szelíd ökörré lesz, és ha a gazdát

jól szolgálja, meleg szalmában alszik

és dús szénával mindig telve jászla.

Ez itt, ó Titok, ki tőlem születtél,

ahogy a hegytől születik a kőszál,

ez itt, mely fénylik és öl, lásd: a csillag.

Belőle fény csordul, s a bűnösök mind

futnak attól, ki hordja, s életében

magára marad a fény hordozója,

mint szörnyeteg, kit bűnök terhe görnyeszt.

De az ember, ki könnyen mímel ökröt,

ökörré lesz, s mint tompa állat újra

indul a lét legalsó lépcsejéről.

Ki a csillagot hordja rendületlen,

teremt s növekszik!

                     Midőn e világnak

élvén, kiöntötte kelyhe nedűjét;

midőn, a véres ember-lakomának

étkül, kitépte súlyos megadással

önnön szívét; midőn a Dél s az Észak

szelébe szórta szentelt szózatát,

a csillag fénybe burkolja palástként,

s kigyúl a tiszta lég, mint lakomára,

s az élő, aki nem félt soha élni,

hallja, hogy még egy lépés hág az árnyba!"

– A jármot add hát, ó anyám, de úgy, hogy

benne járva, még fényesebben égjen

homlokomon a csillag, mely ragyog s öl.