Hernández, Miguel: A költőkhöz szólok (Llamo a los poetas Magyar nyelven)
Llamo a los poetas (Spanyol)Entre todos vosotros, con Vicente Aleixandre y con Pablo Neruda tomo silla en la tierra: tal vez porque he sentido su corazón cercano cerca de mí, casi rozando el mío.
Con ellos me he sentido más arraigado y hondo, y además menos solo. Ya vosotros sabéis lo solo que yo voy, por qué voy yo tan solo. Andando voy, tan solos yo y mi sombra.
Alberti, Altolaguirre, Cernuda, Prados, Garfias, Machado, Juan Ramón, León Felipe, Aparicio, Oliver, Plaja, hablemos de aquello a que aspiramos: por lo que enloquecemos lentamente.
Hablemos del trabajo, del amor sobre todo, donde la telaraña y el alacrán no habitan. Hoy quiero abandonarme tratando con vosotros de la buena semilla de la tierra.
Dejemos el museo, la biblioteca, el aula sin emoción, sin tierra, glacial, para otro tiempo. Ya sé que en esos sitios tiritará mañana mi corazón helado en varios tomos.
Quitémonos el pavo real y suficiente, la palabra con toga, la pantera de acechos. Vamos a hablar del día, de la emoción del día. Abandonemos la solemnidad.
Así: sin esa barba postiza, ni esa cita que la insolencia pone bajo nuestra nariz, hablaremos unidos, comprendidos, sentados, de las cosas del mundo frente al hombre.
Así descenderemos de nuestro pedestal, de nuestra pobre estatua. Y a cantar entraremos a una bodega, a un pecho, o al fondo de la tierra, sin el brillo del lente polvoriento.
Ahí está Federico: sentémonos al pie de su herida, debajo del chorro asesinado, que quiero contener como si fuera mío, y salta, y no se acalla entre las fuentes.
Siempre fuimos nosotros sembradores de sangre. Por eso nos sentimos semejantes del trigo. No reposamos nunca, y eso es lo que hace el sol, y la familia del enamorado.
Siendo de esa familia, somos la sal del aire. Tan sensibles al clima como la misma sal, una racha de otoño nos deja moribundos sobre la huella de los sepultados.
Eso sí: somos algo. Nuestros cinco sentidos en todo arraigan, piden posesión y locura. Agredimos al tiempo con la feliz cigarra, con el terrestre sueño que alentamos.
Hablemos, Federico, Vicente, Pablo, Antonio, Luis, Juan Ramón, Emilio, Manolo, Rafael, Arturo, Pedro, Juan, Antonio, León Felipe. Hablemos sobre el vino y la cosecha.
Si queréis, nadaremos antes en esa alberca, en ese mar que anhela transparentar los cuerpos. Veré si hablamos luego con la verdad del agua, que aclara el labio de los que han mentido.
|
A költőkhöz szólok (Magyar)Mindnyájatok körében Vicente Aleixandre s Pablo Neruda mellé telepszem le a földre; tán mert oly közel érzem a szívüket magamhoz, hogy szinte már surolják az enyémet.
Velük teljesebb lettem és mélyebb lettem, érzem, és kevésbé magányos. Hisz tudjátok ti mind, mily magányos is vagyok, s mért vagyok ily magányos. Oly magányosan járunk, én s az árnyam.
Alberti, Altolaguirre, Cernuda, Prados, Garfias, Machado, Juan Ramón, León Felipe, Aparicio, Oliver, Plaja, szóljunk arról, amire vágyunk úgy, hogy lassacskán beleőrülünk már.
A munkáról beszéljünk, s kivált a szerelemről, mit pókháló be nem sző, hol skorpió nem él meg. Hadd hagyjam el magam ma, s veletek hadd beszéljek az áldásos magvetésről a földön.
Tegyük el más időkre a könyvtárt és az aulát s a múzeumokat, hol nincs föld, nincs semmi érzés. Tudom, holnapra úgyis azokban didereg majd szívem, számos vaskos kötetbe fagyva.
Mi is nekünk a cifra páva, az önelégült, a tógát viselő szó, a lesbenálló párduc? Beszélgessünk a napról, a nap ámulatáról. Az ünnepélyességet másra hagyjuk.
Egyszóval: álszakáll és ama találka nélkül, amit a szemtelenség ragaszt orrunk alá, beszéljünk egyetértve, érzékeny értelemmel az emberről s dolgáról a világban.
Ily módon majd leszállunk magas talapzatunkról, szegény szobrunk csucsáról. S belépünk énekelve egy kocsma ajtaján, egy szívén, a földgolyóén, a poros lencse csillogása nélkül.
Nézzétek Federicót: üljünk le mély sebének, meggyilkolt áramának lábához; úgy szeretném visszatartani vérét, akár a magamét, de ott csobog nem apadva a kutak közt.
Mi mindig ezek voltunk, a vérnek magvetői. Ezért tudjuk magunkat a búza rokonának. Mi soha meg nem nyugszunk, a nap is így cselekszik, és a szerelmesek egész családja.
E családból valók mi, vagyunk a légnek sója. Akár a só, felérzőn a jó vagy rossz időre. Egy szélroham az őszben, s már haldokolva hullunk az eltemetettek tűnő nyomába.
Így van: mások vagyunk. Mibennünk az öt érzék mindenbe belemélyed, hatalmat kérve s tébolyt. Támadunk az időre ama boldog tücsökkel, a föld álmával, melyet mélyre szívunk.
Beszéljünk, Federico, Vicente, Pablo, Antonio, Luis, Juan Ramón, Emilio, Manolo, Rafael, Arturo, Pedro, Juan, Antonio, León Felipe, beszélgessünk a szélről és szüretről.
Merüljünk meg, ha tetszik, előbb e mély öbölben, e tengerben, amelyen áttetszenek a testek. S a vizek igazával szólunk mindjárt, amelytől megtisztul ajka minden hazugoknak.
|