Borges, Jorge Luis: A homály dicsérete (Elogio de la sombra Magyar nyelven)

La vejez (tal es el nombre que los otros le dan)

puede ser el tiempo de nuestra dicha.

El animal ha muerto o casi ha muerto.

Quedan el hombre y su alma.

Vivo entre formas luminosas y vagas

que no son aún la tiniebla.

Buenos Aires,

que antes se desgarraba en arrabales

hacia la llanura incesante,

ha vuelto a ser la Recoleta, el Retiro,

las borrosas calles del Once

y las precarias casas viejas

que aún llamamos el Sur.

Siempre en mi vida fueron demasiadas las cosas;

Demócrito de Abdera se arrancó los ojos para pensar;

el tiempo ha sido mi Demócrito.

Esta penumbra es lenta y no duele;

fluye por un manso declive

y se parece a la eternidad.

Mis amigos no tienen cara,

las mujeres son lo que fueron hace ya tantos años,

las esquinas pueden ser otras,

no hay letras en las páginas de los libros.

Todo esto debería atemorizarme,

pero es una dulzura, un regreso.

De las generaciones de los textos que hay en la tierra

sólo habré leído unos pocos,

los que sigo leyendo en la memoria,

leyendo y transformando.

Del Sur, del Este, del Oeste, del Norte,

convergen los caminos que me han traído

a mi secreto centro.

Esos caminos fueron ecos y pasos,

mujeres, hombres, agonías, resurrecciones,

días y noches,

entresueños y sueños,

cada ínfimo instante del ayer

y de los ayeres del mundo,

la firme espada del danés y la luna del persa,

los actos de los muertos,

el compartido amor, las palabras,

Emerson y la nieve y tantas cosas.

Ahora puedo olvidarlas. Llego a mi centro,

a mi álgebra y mi clave,

a mi espejo.

Pronto sabré quién soy.

Az öregség (mások nevezik így)

boldogságunk évada is lehet.

A vadállat halott, vagy majdnem az.

Marad az ember és a lelke.

Így élek homályosan csillogó formák között,

ez még nem a teljes sötétség.

Buenos Aires,

mely rég külvárosokra szakadozva

nyúlt a végtelen préribe,

megint csak a Recoleta lett, a Retiro,

az Once bizonytalan utcái,

azok a düledező öreg házak,

amiket még most is Délnek nevezünk.

Hosszú életem során körülvett a dolgok sokasága,

Abdérai Démokritosz kiszúrta a szemét, hogy eszmélkedjen,

az én Démokritoszom az idő lett.

Nem bántó ez a félhomály,

mintha egy enyhe lejtőn csordogálna,

akár az örökkévalóság.

Barátaim elvesztették az arcukat,

de a nők most is olyanok, mint annyi év előtt,

nem tudom, megváltozott-e ez az utcasarok,

s a könyvek lapjain nem állnak betűk.

Mindettől megszállhatna a rémület,

de szelídnek érzem, mint egy hazatérést.

Szövegek nemzedékei születtek e földre,

és én csak néhányat olvastam közülük,

s ezeket olvasom emlékezetben újra,

olvasom és alakítgatom.

Délről, keletről, északról, nyugatról

összefutnak az utak, amik elvezettek

magam titkos középpontjához.

Ezek az utak léptek voltak és léptek visszhangjai,

nők, férfiak, haláltusák, feltámadások,

nappalok és éjszakák,

álmok és félálmok,

a tegnapnak, a világ minden tegnapjának

minden legkisebb mozzanata,

a Dán erős kardja és a Perzsa holdja,

a holtak tettei,

a viszonzott szerelem, a szavak,

Emerson és a hó, s még annyi minden.

Most már elfeledhetem őket. Magam középpontjához érkezem,

a magam algebrájához és kulcsához,

a magam tükréhez.

Rövidesen megtudom, ki vagyok.