Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Whittier, John Greenleaf: Maud Müller (Maud Muller Magyar nyelven)

Whittier, John Greenleaf portréja

Maud Muller (Angol)

Maud Muller, on a summer's day,
Raked the meadows sweet with hay.
 
Beneath her torn hat glowed the wealth
Of simple beauty and rustic health.
 
Singing, she wrought, and her merry glee
The mock-bird echoed from his tree.
 
But, when she glanced to the far-off town,
White from its hill-slope looking down,
 
The sweet song died, and a vague unrest
And a nameless longing filled her breast--
 
A wish, that she hardly dared to own,
For something better than she had known.
 
The Judge rode slowly down the lane,
Smoothing his horse's chestnut mane.
 
He drew his bridle in the shade
Of the apple-trees, to greet the maid,
 
And ask a draught from the spring that flowed
Through the meadow across the road.
 
She stooped where the cool spring bubbled up,
And filled for him her small tin cup,
 
And blushed as she gave it, looking down
On her feet so bare, and her tattered gown.
 
"Thanks!" said the Judge, "a sweeter draught
From a fairer hand was never quaffed."
 
He spoke of the grass and flowers and trees,
Of the singing birds and the humming bees;
 
Then talked of the haying, and wondered whether
The cloud in the west would bring foul weather.
 
And Maud forgot her briar-torn gown,
And her graceful ankles bare and brown;
 
And listened, while a pleasant surprise
Looked from her long-lashed hazel eyes.
 
At last, like one who for delay
Seeks a vain excuse, he rode away,
 
Maud Muller looked and sighed: "Ah, me!
That I the Judge's bride might be!
 
"He would dress me up in silks so fine,
And praise and toast me at his wine.
 
"My father should wear a broadcloth coat;
My brother should sail a painted boat.
 
"I'd dress my mother so grand and gay,
And the baby should have a new toy each day.
 
"And I'd feed the hungry and clothe the poor,
And all should bless me who left our door."
 
The Judge looked back as he climbed the hill,
And saw Maud Muller standing still.
 
"A form more fair, a face more sweet,
Ne'er hath it been my lot to meet.
 
"And her modest answer and graceful air
Show her wise and good as she is fair.
 
"Would she were mine, and I to-day,
Like her, a harvester of hay:
 
"No doubtful balance of rights and wrongs,
Nor weary lawyers with endless tongues,
 
"But low of cattle, and song of birds,
And health, and quiet, and loving words."
 
But he thought of his sisters, proud and cold,
And his mother, vain of her rank and gold.
 
So, closing his heart, the Judge rode on,
And Maud was left in the field alone.
 
But the lawyers smiled that afternoon,
When he hummed in court an old love-tune;
 
And the young girl mused beside the well,
Till the rain on the unraked clover fell.
 
He wedded a wife of richest dower,
Who lived for fashion, as he for power.
 
Yet oft, in his marble hearth's bright glow,
He watched a picture come and go:
 
And sweet Maud Muller's hazel eyes
Looked out in their innocent surprise.
 
Oft when the wine in his glass was red,
He longed for the wayside well instead;
 
And closed his eyes on his garnished rooms,
To dream of meadows and clover-blooms.
 
And the proud man sighed, with a secret pain,
"Ah, that I were free again!
 
"Free as when I rode that day,
Where the barefoot maiden raked her hay."
 
She wedded a man unlearned and poor,
And many children played round her door.
 
But care and sorrow, and child-birth pain,
Left their traces on heart and brain.
 
And oft, when the summer sun shone hot
On the new-mown hay in the meadow lot,
 
And she heard the little spring brook fall
Over the roadside, through the wall,
 
In the shade of the apple-tree again
She saw a rider draw his rein,
 
And, gazing down with timid grace,
She felt his pleased eyes read her face.
 
Sometimes her narrow kitchen walls
Stretched away into stately halls;
 
The weary wheel to a spinnet turned,
The tallow candle an astral burned;
 
And for him who sat by the chimney lug,
Dozing and grumbling o'er pipe and mug,
 
A manly form at her side she saw,
And joy was duty and love was law.
 
Then she took up her burden of life again,
Saying only, "It might have been."
 
Alas for maiden, alas for Judge,
For rich repiner and household drudge!
 
God pity them both! and pity us all,
Who vainly the dreams of youth recall;
 
For of all sad words of tongue or pen,
The saddest are these: "It might have been!"
 
Ah, well! for us all some sweet hope lies
Deeply buried from human eyes;
 
And, in the hereafter, angels may
Roll the stone from its grave away!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetry-archive.com

Maud Müller (Magyar)

Maud Müller egyszer, fojtó nyárban.
Szénát gereblyélt a határban.
 
Kalapja kopott volt, összegyűrt -
De alatta egészség, báj derűlt.
 
Vígan dalolt; s a rigó a dalra
Visszhangot zengve, repült a galyra.
 
De ha közben a várost nézdelé,
Mely a dombtetőn ragyogott felé:
 
Dalát tovább nem énekelte,
Különös sóvárgást érze lelke
 
- Magának sem vallotta be tán -
Valami jobb, magasabb után.
 
A bíró éppen arra mén;
Lováról hosszan leng a sörény.
 
Meglátva a fák tövén a lányt,
Odajött és jó napot kívánt.
 
S az érbül, amely arra csörgött,
Egy hűvös ital vízért könyörgött.
 
A lány a patakhoz mén iziben
És cinpoharát megtölti benn’,
 
S od’adja s lenéz a földre pirúltan,
Mert rongy a ruhája s lába sarútlan.
 
S az mond: «Köszönöm, leányka; halld,
Szebb kéz nem adott soha jobb italt!»
 
És szól a fűről, szól a fáról,
Virágról, méhről és madárról,
 
S a széna felől, s hogy esőt jelent
Az a barna felleg odafent.
 
És Maud feledé, hogy köntöse rongyolt,
Mezitlen lábaira se gondolt:
 
Hallgatta csodálva a jó urat,
S bogár-szemében öröm gyulladt.
 
De végre, egy ürügyet se lelvén,
Hogy ott maradjon, az ifjú elmén.
 
S Maud néz utána, s szíve remeg:
„Ah, szól, ha a bíró kérne meg!
 
Bársonyba’, selyembe’ járatna mindég,
Arany poharából üdvömre innék!
 
Ezüst gomb vón’ apa köntösén
És szép csónakban evezne öcsém!
 
Anyám úri nő vón’, semmi gondja,
Pali új játékot törne naponta!
 
S ha jönne szegény, jól tartanám,
S mindannyia áldást mondana rám!”
 
S a biró, hogy a dombnak oldalán volt.
Oda néze vissza, hol a lány volt:
 
„Sose láttam kedvesb gyermeket,
Szebb orcát, karcsúbb termetet!
 
S mutatta minden röpke szó is.
Hogy nemcsak szép, de okos, de jó is…
 
Oh bár ez a pórlány lenne nőm,
S kaszálnék véle künn a mezőn,
 
S ne vesződném szüntelen’ perekkel,
Csacsogó védők- s gazemberekkel,
 
De hallanék madár-danát,
Szerelmes igéket éj- s napon át!”
 
De eszébe jut rátarti nénje,
Meg anyja, ki büszke rangra, fényre,
 
S lemond a szíve, s tovább halad,
És Maud megint egyedül marad.
 
És aznap a bíró társi mosolygtak,
Hogy egy ócska szerelmi dalt dudolgat…
 
S Maud künn feledé magát a mezőn,
S a széna elázott az esőn.
 
S a biró s egy dús lány egybekelének,
S míg az hatalomnak, ez élt piperének;
 
De márvány-kandallója előtt
Egy arc gyakorta kereste fel őt:
 
Maud Mülier, amint beszédjin ámul,
S bogár-szeme rátekint vidámul…
 
S ha kelyhiben ó-bor gyöngyözök,
Szomjazta a régi patak vizét,
 
S lehunyta szemét a cifra terembe’,
Pipacson, szagos füvön merengve.
 
S a hatalmas úr sokszor kifakadt:
„Oh hogyha volnék újra szabad!
 
Szabad, mint voltam azon a héten,
Midőn ama lányt künn láttam a réten!”
 
Emezt egy béres vette nejül;
Zsibong fia, lánya háza körül,
 
De a baj, meg a gond, meg sok gyerek-ágya
Nyomot hagyott szivébe’ s agyába'.
 
S a nyári meleg ha megaszalt
A mezőn búzakévét, szénakazalt,
 
S ott volt az országútja mellett,
Hol az ér csevegve-csacsogva szökellett:
 
Őt látta újra: feléje haladt,
Megint ott állt a fák alatt,
 
Érezte megint, hogy’ gyúl ki a képe,
És az mily örömmel néz a szemébe’…
 
És néha szobája magasbodott,
Formálva íves csarnokot;
 
És zongora állt a rokka helyére,
Nem mécs, de csillár rezge feléje;
 
És ott, hol a nagy kemence mögött
Ivott ura s pipált s dörmögött:
 
Deli férfi volt… s üdv lett a járma,
Törvény a szerelme, való az álma!
 
„Lehetett vón’ úgy is!” eként sóhajt,
És hordja tovább a bút meg a bajt…
 
Oh jajj a lánynak s jajj a legénynek,
A nyűgös dúsnak s árva szegénynek!
 
Ég szánja őket! Szánja mind,
Kik h’jába siratjuk álmaink!
 
Szomorúbb szava nincsen az embereknek,
Mint ez: „Lehetett vón’ - s még se lett meg!”
 
Oh már valamennyen sírba tevénk
Egy-egy édes, eltitkolt reményt.
 
De tán a követ, mely e sírt takarja.
Elgörditi egykor egy angyal karja!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaR. A.

minimap