Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Milton, John: Il Penseroso (Il Penseroso Magyar nyelven)

Milton, John portréja

Il Penseroso (Angol)

Hence, vain deluding joys,

The brood of folly without father bred,

How little you bestead,

Or fill the fixed mind with all your toys!

Dwell in some idle brain,

And fancies fond with gaudy shapes possess,

As thick and numberless

As the gay motes that people the sunbeams,

Or likest hovering dreams,

The fickle pensioners of Morpheus' train.

But hail thou Goddess sage and holy,

Hail divinest Melancholy,

Whose saintly visage is too bright

To hit the sense of human sight,

And therefore to our weaker view

O'erlaid with black, staid Wisdom's hue;

Black, but such as in esteem

Prince Memnon's sister might beseem,

Or that starred Ethiop queen that strove

To set her beauty's praise above

The Sea-Nymphs, and their pow'rs offended.

Yet thou art higher far descended;

Thee bright-haired Vesta long of yore

To solitary Saturn bore;

His daughter she (in Saturn's reign

Such mixture was not held a stain).

Oft in glimmering bow'rs and glades

He met her, and in secret shades

Of woody Ida's inmost grove,

While yet there was no fear of Jove.

Come, pensive Nun, devout and pure,

Sober, steadfast, and demure,

All in a robe of darkest grain,

Flowing with majestic train,

And sable stole of cypres lawn,

Over thy decent shoulders drawn:

Come, but keep thy wonted state,

With even step, and musing gait,

And looks commercing with the skies,

Thy rapt soul sitting in thine eyes:

There held in holy passion still,

Forget thyself to marble, till

With a sad leaden downward cast

Thou fix them on the earth as fast.

And join with thee calm Peace, and Quiet,

Spare Fast, that oft with gods doth diet,

And hears the Muses in a ring

Aye round about Jove's altar sing.

And add to these retired Leisure,

That in trim gardens takes his pleasure;

But first, and chiefest, with thee bring

Him that yon soars on golden wing,

Guiding the fiery-wheeled throne,

The Cherub Contemplation;

And the mute Silence hist along,

'Less Philomel will deign a song,

In her sweetest, saddest plight,

Smoothing the rugged brow of Night,

While Cynthia checks her dragon yoke,

Gently o'er th' accustomed oak;

Sweet bird, that shunn'st the noise of folly,

Most musical, most melancholy!

Thee, chauntress, oft the woods among

I woo, to hear thy even-song;

And missing thee, I walk unseen

On the dry smooth-shaven green,

To behold the wandering Moon

Riding near her highest noon,

Like one that had been led astray

Through the heav'n's wide pathless way;

And oft, as if her head she bowed,

Stooping through a fleecy cloud.

Oft on a plat of rising ground,

I hear the far-off curfew sound,

Over some wide-watered shore,

Swinging slow with sullen roar;

Or if the air will not permit,

Some still removed place will fit,

Where glowing embers through the room

Teach light to counterfeit a gloom;

Far from all resort of mirth,

Save the cricket on the hearth,

Or the bellman's drowsy charm,

To bless the doors from nightly harm:

Or let my lamp at midnight hour

Be seen in some high lonely tow'r,

Where I may oft out-watch the Bear,

With thrice-great Hermes, or unsphere

The spirit of Plato, to unfold

What worlds, or what vast regions hold

The immortal mind, that hath forsook

Her mansion in this fleshly nook:

And of those Demons that are found

In fire, air, flood, or under ground,

Whose power hath a true consent

With planet, or with element.

Sometime let gorgeous Tragedy

In sceptered pall come sweeping by,

Presenting Thebes, or Pelops' line,

Or the tale of Troy divine,

Or what (though rare) of later age

Ennobled hath the buskined stage.

But, O sad Virgin, that thy power

Might raise Musaeus from his bower,

Or bid the soul of Orpheus sing

Such notes as warbled to the string

Drew iron tears down Pluto's cheek,

And made Hell grant what Love did seek.

Or call up him that left half told

The story of Cambuscan bold,

Of Camball, and of Algarsife,

And who had Canace to wife,

That owned the virtuous ring and glass,

And of the wondrous horse of brass

On which the Tartar king did ride;

And if aught else great bards beside

In sage and solemn tunes have sung,

Of turneys and of trophies hung,

Of forests, and enchantments drear,

Where more is meant than meets the ear.

Thus, Night, oft see me in thy pale career,

Till civil-suited Morn appear,

Not tricked and frounced as she was wont

With the Attic Boy to hunt,

But kerchiefed in a comely cloud,

While rocking winds are piping loud,

Or ushered with a shower still,

When the gust hath blown his fill,

Ending on the rustling leaves

With minute drops from off the eaves.

And when the sun begins to fling

His flaring beams, me, Goddess, bring

To arched walks of twilight groves,

And shadows brown that Sylvan loves

Of pine, or monumental oak,

Where the rude axe with heaved stroke

Was never heard the Nymphs to daunt,

Or fright them from their hallowed haunt.

There in close covert by some brook,

Where no profaner eye may look,

Hide me from day's garish eye,

While the bee with honeyed thigh,

That at her flowery work doth sing,

And the waters murmuring

With such consort as they keep,

Entice the dewy-feathered Sleep;

And let some strange mysterious dream

Wave at his wings in airy stream

Of lively portraiture displayed,

Softly on my eyelids laid.

And as I wake, sweet music breathe

Above, about, or underneath,

Sent by some Spirit to mortals good,

Or the unseen Genius of the wood.

But let my due feet never fail

To walk the studious cloister's pale,

And love the high embowed roof,

With antique pillars massy proof,

And storied windows richly dight,

Casting a dim religious light:

There let the pealing organ blow

To the full voiced choir below,

In service high, and anthems clear,

As may with sweetness, through mine ear,

Dissolve me into ecstasies,

And bring all Heav'n before mine eyes.

And may at last my weary age

Find out the peaceful hermitage,

The hairy gown and mossy cell

Where I may sit and rightly spell

Of every star that heav'n doth show,

And every herb that sips the dew;

Till old experience do attain

To something like prophetic strain.

These pleasures, Melancholy, give,

And I with thee will choose to live.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.readprint.com/work-1236/Il-Penseroso-John-Milton

Il Penseroso (Magyar)

Hess, Jókedv, csúf csaló!

Te Téboly fattya, kinek atyja sincs!

Kincsed de dőre kincs!

Lomod bölcs elmét tömni nem való!

Csak lessen kába fő,

míg zagyva vágyán kósza kép pereg,

töméntelen sereg,

mint rezge napfény-kévék víg pora,

vagy álmok híg sora,

mely Morpheus nyomán kerengve fő...

Am halld, dalom felzeng utánad,

kegyes, jó Úrnőnk, bölcs Búbánat,

kinek tűz-orcád fényiben

vakká válnék a földi szem,

hogy hát ne öld el idegét,

fekete, bölcs szín hidegét

öltéd s vagy tiszta fekete,

mint Memnon húga lehete,

vagy a néger királyi lány,

a csillagszép, kihez silány

volt, úgy hivé, a sellők teste:

de rangodat feljebb keresd Te!

Fényfürtű Vesta szűle rég

Saturnnak, puszta volt az ég,

s Saturn bár Vesta atyja volt,

ily nászra még nem szálla folt.

Gyakorta kéjbe forrt a lelkük,

fénylő berek s völgy volt a telkük,

s erdős Idán, mély lomb megett

Zeüs még nem volt rettegett.

Jőjj, méla Papnő, szűz ború

komoly bájával szomorú!

Jőjj, vonjon éjbíbor ruhád

uszályt, királyin búst s puhát,

míg barna kendőd árnya hull

szende vállad szárnyaúl.

Jőjj, mint szokásod: lassu szép

járással, mely ritmusra lép,

s szemmel, mely andán néz eget

s tükrén hő lelked nézeget.

Szent révületben majd megállj,

feledkezőn márványra válj,

míg bús tekinteted süket

ónsúlya föld felé sülyed.

Kísérjen tiszta Csend s a Béke,

s szikár Bőjt, istenek vendége,

ki ott ül, míg Zeüs körül

a múzsa-raj zengőn örül.

S kísérjen a Magánynak Kéje,

kinek kedves a kertek mélye,

de hozd el legfőképpen Őt,

az arany szárnyon lebbenőt,

ki tűz-trónt kormányozva leng és

kinek cherúb-neve Merengés!

Így jőjj s a Csend is felremeg,

csalogánydal zendül; remek,

melytől, óh fájó, ritka kéj,

enyhűl a zord szemöldü Éj

s szokott tölgyéhez inti a

sárkányos hintót Cynthia...

Madárkám! te, ki futsz a kétes

zajoktól, óh te búsan édes,

esti berken andalogva

hányszor várok halk dalodra

s ha nem szólsz, árván bolygok én

a tarlók nyesett szőnyegén,

elnézve, fönn a nyarga hold

mily magasra lovagolt,

hol, eltévesztve az utat,

a puszta égen szétkutat

s már szinte bús főt billeget,

gázolva gyapjas felleget...

Gyakorta némely halk halom

ormán késő harangdalon

tűnődöm, mely tág, messzi part

felől felém zokogva tart.

Vagy hogyha zord idő bezár,

magányom rejtett csöndje vár,

hol rőten izzik a parázs

s a fény is csupa árny-varázs:

e léha zajtól szűz helyen

csak tücsök zeng a tűzhelyen,

vagy álmos őr dala vigyáz,

míg pihen az éji ház.

Éjféli perc szebb van-e még?

Magas tornyomban lámpa ég

s míg fordul a vén Medve fenn,

Jó Trismegistost kedvelem,

vagy Plátót búvom: mily csodák

világával lőn nyílni tág

nagy lelke, elhagyván a rest

húsbörtönt, mely a földi test.

Idézni néha vágy fon át

a tűz, föld, lég sok démonát,

akiknek híven szótfogad

az elem- s planéta-had.

Olykor dicső vendégem a

leples, pálcás Tragédia

s Pelops és Thébe népe vár,

felzeng a szent, ős Trója-vár,

s mi gyér szépséget néhanap

új színpad kothurnusa kap...

Óh jőjj, bús Szűz! s elémbe keljen

berkén Musaeus s énekeljen

s trillázzon orpheusi lant,

melytől, míg lágyan sírt alant,

Plútó arcán vas-könnye folyt

s a Vágy legyőzte a Pokolt.

S keljen a drága töredék

szerzője zengni a derék

Cambuscant, Cambellt s Algersifet,

s Canacét, az arát s a rejtett

titkú gyűrűt s tükört s a vad

sárgaréz táltoslovat,

kin tatár khán lovagolt

óh, sok nagy költőt, aki volt,

idézz, minden zengő regét,

tornák, trophéák seregét,

erdőt, min bús varázslat ül,

csodát, mit még nem halla fül.

Így láss gyakorta, halvány telkü Éj,

míg Hajnal jő, de nem kevély

kacér pompával, mint midőn

görög vadászt bűvölt régtünt időn,

nem! szebb, ha felhőt öltve kél,

s nyomán vijjogva reng a szél,

vagy csöndes záport küld elűl,

melytől a szél dühe elűl,

elhalva a zsongó lombneszen

s az apró csöppű ereszen.

Aztán, ha felröpül a tűz-

nyilú nap, rejts el, égi Szűz,

hol íves lomb vár, fűszeres,

hol barna hűst faun keres,

s vén fenyő és büszke cser

törzsén vad zajt sohse ver

fejsze s félve nem riad

a szelíd tündéri had.

Ily csermelyes sürűn, ahol

hozzám profán szem nem hatol

s nem ér a nap tüzes szeme,

A rejts el s zümmögő zene:

mézterhes lábu méhe-raj

zsongasson és patakmoraj,

míg édes harmatú szelíd

szárnyán a Szender közelit.

Óh közelítsen, várom a

lágy szárnylegyintést, árama

sodorjon száz képet, csodást,

pillámra tarka álmodást.

Majd ébresztőm is dal legyen,

hadd halljam völgyön és hegyen

halk nemtők jóbarát faját

s dryádok lomblakó raját.

S légy vélem, ha alázatos

lábam vén klastromot tapos,

s fakó, nagy boltívek alatt

tömör pillérek közt halad,

míg sok színes üvegkorong

szűrt fénye szentekről borong.

Figyeljem: búg az orgona,

míg lenn sok csengő torkon a

könyörgő, tiszta himnuszok

édes szopránja sír s buzog

és lelkem révületben ég:

elém kinyílva száll az Ég...

Végül, ha jő bús agg-korom,

vigy egy barlangba akkoron,

hol várjon hűs moha, puha,

bozontos remetecsuha,

könyvtárúl: égi csillagok,

meg harmatos fűillatok,

melyekből lassan mély tudás

szálljon rám, prófétás, csudás...

Óh, Bánat! vágyaim ezek,

add meg – s csak a tiéd leszek!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://epa.oszk.hu/00000/00022/00275/08199.htm

minimap