Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Coleridge, Samuel Taylor: Ének a vén tengerészről / Hetedik rész (The Rhyme of the Ancient Mariner / Part VII Magyar nyelven)

Coleridge, Samuel Taylor portréja
Szabó Lőrinc portréja

Vissza a fordító lapjára

The Rhyme of the Ancient Mariner / Part VII (Angol)

"This Hermit good lives in that wood
Which slopes down to the sea.
How loudly his sweet voice he rears!
He loves to talk with marineers
That come from a far country.

He kneels at morn, and noon, and eve - 
He hath a cushion plump:
It is the moss that wholly hides
The rotted old oak-stump.

The skiff-boat neared: I heard them talk,
`Why, this is strange, I trow!
Where are those lights so many and fair,
That signal made but now?'

`Strange, by my faith!' the Hermit said - 
`And they answered not our cheer!
The planks looked warped! and see those sails,
How thin they are and sere!
I never saw aught like to them,
Unless perchance it were

Brown skeletons of leaves that lag
My forest-brook along;
When the ivy-tod is heavy with snow,
And the owlet whoops to the wolf below,
That eats the she-wolf's young.'

`Dear Lord! it hath a fiendish look - 
(The Pilot made reply)
I am afeared' -`Push on, push on!'
Said the Hermit cheerily.

The boat came closer to the ship,
But I nor spake nor stirred;
The boat came close beneath the ship,
And straight a sound was heard.

Under the water it rumbled on,
Still louder and more dread:
It reached the ship, it split the bay;
The ship went down like lead.

Stunned by that loud and dreadful sound,
Which sky and ocean smote,
Like one that hath been seven days drowned
My body lay afloat;
But swift as dreams, myself I found
Within the Pilot's boat.

Upon the whirl where sank the ship
The boat spun round and round;
And all was still, save that the hill
Was telling of the sound.

I moved my lips -the Pilot shrieked
And fell down in a fit;
The holy Hermit raised his eyes,
And prayed where he did sit.

I took the oars: the Pilot's boy,
Who now doth crazy go,
Laughed loud and long, and all the while
His eyes went to and fro.
`Ha! ha!' quoth he, `full plain I see,
The Devil knows how to row.'

And now, all in my own country,
I stood on the firm land!
The Hermit stepped forth from the boat,
And scarcely he could stand.

O shrieve me, shrieve me, holy man!
The Hermit crossed his brow.
`Say quick,' quoth he `I bid thee say - 
What manner of man art thou?'

Forthwith this frame of mine was wrenched
With a woeful agony,
Which forced me to begin my tale;
And then it left me free.

Since then, at an uncertain hour,
That agony returns;
And till my ghastly tale is told,
This heart within me burns.

I pass, like night, from land to land;
I have strange power of speech;
That moment that his face I see,
I know the man that must hear me:
To him my tale I teach.

What loud uproar bursts from that door!
The wedding-guests are there:
But in the garden-bower the bride
And bride-maids singing are;
And hark the little vesper bell,
Which biddeth me to prayer!

O Wedding-Guest! this soul hath been
Alone on a wide wide sea:
So lonely 'twas, that God himself
Scarce seemed there to be.

O sweeter than the marriage-feast,
'Tis sweeter far to me,
To walk together to the kirk
With a goodly company! - 

To walk together to the kirk,
And all together pray,
While each to his great Father bends,
Old men, and babes, and loving friends,
And youths and maidens gay!

Farewell, farewell! but this I tell
To thee, thou Wedding-Guest!
He prayeth well, who loveth well
Both man and bird and beast.

He prayeth best, who loveth best
All things both great and small;
For the dear God who loveth us,
He made and loveth all."

The Mariner, whose eye is bright,
Whose beard with age is hoar,
Is gone; and now the Wedding-Guest
Turned from the bridegroom's door.

He went like one that hath been stunned,
And is of sense forlorn:
A sadder and a wiser man
He rose the morrow morn.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.wonko.info/albatross/default.htm

Ének a vén tengerészről / Hetedik rész (Magyar)

Ott élt a vén erdő ölén,
mely a tengerig lefutott;
szerette, ha oly matrózra talált,
aki sok-sok országot bejárt
míg végre hazajutott.

Ott térdelt reggel-este; volt
jó puha zsámolya:
tölgytuskóját benőtte kövér
és bársonyos moha.

Közeledtek; hallottam szavukat:
,Oly furcsa!... A lenge fény
Kilobbant volna? Hova lett
a csillogó tünemény?'

«Különös, - szólt most az ősz Remete -
egy hang, egy jel se int!
Bordái kitörve! vitorla, kötél:
hogy lóg petyhüdve mind!
Sohse láttam ilyet... A vászon is
oly gyűrött, barna, mint

zörgő avar, mit az erdei szél
patakom medrébe terel,
mikor a bozót hótól ropog
s a bagoly a farkasra lehuhog,
mely kölykét falja fel».

,Atyám, - felelt a csónakos -
oly ördögi, fekete:
én félek...' - «Rajta! evezz tovább!»
szólt rá a Remete.

Közelebb jött újra csónakuk,
(vártam, szótlan, mereven)
a hajót elérte csónakuk...
- S hang zendült hirtelen.

Robaj riadt, mind rémesebb:
hogy zúg, hogy mennydörög!...
- Szétnyílt a víz és összecsapott
a bukó hajó fölött.

csodálkozva közeledik a hajóhoz.

Beharsogott mindent a robaj
és engem is úgy levert,
hogy testem, mint hetes halott,
a vizen hintázva hevert;
egy perc: nem is éreztem, - s a hajós
csónakjába beemelt.

A hajó hirtelen elsüllyed.

Pörgött, pörgött a csónak az
örvénylő forgatagon;
csönd lett, csak a domb visszhangja felelt
még lágyan, olvatagon.

Megnyílt ajakam, - s a csónakos
ájultan a padra rogyott;
a szent Remete fölemelte szemét
s buzgó imába fogott.

Evezőhöz nyúltam: a fiú
- (azóta bolond) - iszonyút
sikoltott, s láttam: a vér vadul
forgó szemébe fut.
,Ha-ha! - kacagott - ki látta már,
hogy az Ördög evezni tud?!'

Végre, - óh szent föld! honi föld! -
elértük a szárazat,
partra lépett, de állani is
alig bírt már az agg.

,Gyóntass meg, atyám!' - Az ősz Remete
most keresztet vetett.
«Beszélj, - szólt aztán - mondd: ki vagy
s mi bánt, mi, szörnyű tett?»

Vonagló kín gyötört, tüzes
láz égetett, amely
mikor meggyóntam: testemet
csak akkor hagyta el.

Azóta időnként ez a láz
még vissza-visszatér:
s míg el nem mondom e mesét,
ég bennem a szív, a vér.

Mint éj, futok faluról falura,
szavam bűvös hatalom;
már arcáról megismerem én,
kinek kell meghallgatni mesém,
- és azt rá megtanitom.

Mily víg zene zendül! mennyi hang!
hegedűk édes szava rí:
dalolnak a menyasszony és
leány-barátai;
de halld! amott csendűl az est-
harang: imára hí!

Óh Vendég! voltam én egyedűl
a tenger síkja felett:
oly puszta volt, hogy az Isten is
alig hogy ott lehetett!

Mulatozásnál az imát
azóta jobb szeretem,
édesebb jó lelkek között
templomba menni nekem.

Együtt templomba menni, együtt
imádni az ég Urát,
míg megpihen örök Atyja szivén
a lány, a fiú, a kisded, a vén
s a szerető barát!

Isten veled! de ne feledd
e jámbor szavakat:
Istent szeret, aki szeret
állatot és madarat!

Istent szeret, aki szeret
mindent: kicsit és nagyot;
mert Ő is csupa szeretet,
aki minket alkotott. -

És tovább ment a tűzszemü, hó-
szakállú Tengerész;
s lám! a Vendég a lagzitól
elfordúl, vissza se néz.

Megborzadt, mint kinek esze-szive
elkábúlt zsibbatag:
másnap egy bölcsebb, szomorúbb
emberre kelt föl a Nap.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://epa.oszk.hu/00000/00022/00281/08451.htm

minimap