Shelley, Percy Bysshe: Epipszükhidón (részlet) (Epipsychidion (detail) Magyar nyelven)
Epipsychidion (detail) (Angol)There was a Being whom my spirit oft Met on its visioned wanderings, far aloft, In the clear golden prime of my youth's dawn, Upon the fairy isles of sunny lawn, Amid the enchanted mountains, and the caves Of divine sleep, and on the air-like waves Of wonder-level dream, whose tremulous floor Paved her light steps;--on an imagined shore, Under the gray beak of some promontory She met me, robed in such exceeding glory, That I beheld her not. In solitudes Her voice came to me through the whispering woods, And from the fountains, and the odours deep Of flowers, which, like lips murmuring in their sleep Of the sweet kisses which had lulled them there, Breathed but of Her to the enamoured air And from the breezes whether low or loud, And from the rain of every passing cloud, And from the singing of the summer-birds, And from all sounds, all silence. In the words Of antique verse and high romance,--in form, Sound, colour--in whatever checks that Storm Which with the shattered present chokes the past; And in that best philosophy, whose taste Makes this cold common hell, our life, a doom As glorious as a fiery martyrdom; Her Spirit was the harmony of truth.--
Then, from the caverns of my dreamy youth I sprang, as one sandalled with plumes of fire, And towards the lodestar of my one desire, I flitted, like a dizzy moth, whose flight Is as a dead leaf's in the owlet light, When it would seek in Hesper's setting sphere A radiant death, a fiery sepulchre, As if it were a lamp of earthly flame.-- But She, whom prayers or tears then could not tame, Passed, like a God throned on a winged planet, Whose burning plumes to tenfold swiftness fan it, Into the dreary cone of our life's shade; And as a man with mighty loss dismayed, I would have followed, though the grave between Yawned like a gulf whose spectres are unseen: When a voice said:--'O thou of hearts the weakest, The phantom is beside thee whom thou seekest.' Then I--'Where?'--the world's echo answered 'where?' And in that silence, and in my despair, I questioned every tongueless wind that flew Over my tower of mourning, if it knew Whither 'twas fled, this soul out of my soul; And murmured names and spells which have control Over the sightless tyrants of our fate; But neither prayer nor verse could dissipate The night which closed on her; nor uncreate That world within this Chaos, mine and me, Of which she was the veiled Divinity, The world I say of thoughts that worshipped her: And therefore I went forth, with hope and fear And every gentle passion sick to death, Feeding my course with expectation's breath, Into the wintry forest of our life; And struggling through its error with vain strife, And stumbling in my weakness and my haste, And half bewildered by new forms, I passed, Seeking among those untaught foresters If I could find one form resembling hers, In which she might have masked herself from me. There,--One, whose voice was venomed melody Sate by a well, under blue nightshade bowers: The breath of her false mouth was like faint flowers, Her touch was as electric poison,--flame Out of her looks into my vitals came, And from her living cheeks and bosom flew A killing air, which pierced like honey-dew Into the core of my green heart, and lay Upon its leaves; until, as hair grown gray O'er a young brow, they hid its unblown prime With ruins of unseasonable time.
In many mortal forms I rashly sought The shadow of that idol of my thought. And some were fair--but beauty dies away: Others were wise--but honeyed words betray: And One was true--oh! why not true to me? Then, as a hunted deer that could not flee, I turned upon my thoughts, and stood at bay, Wounded and weak and panting; the cold day Trembled, for pity of my strife and pain. When, like a noonday dawn, there shone again Deliverance. One stood on my path who seemed As like the glorious shape which I had d reamed As is the Moon, whose changes ever run Into themselves, to the eternal Sun; The cold chaste Moon, the Queen of Heaven's bright isles, Who makes all beautiful on which she smiles, That wandering shrine of soft yet icy flame Which ever is transformed, yet still the same, And warms not but illumines. Young and fair As the descended Spirit of that sphere, She hid me, as the Moon may hide the night From its own darkness, until all was bright Between the Heaven and Earth of my calm mind, And, as a cloud charioted by the wind, She led me to a cave in that wild place, And sate beside me, with her downward face Illumining my slumbers, like the Moon Waxing and waning o'er Endymion. And I was laid asleep, spirit and limb, And all my being became bright or dim As the Moon's image in a summer sea, According as she smiled or frowned on me; And there I lay, within a chaste cold bed: Alas, I then was nor alive nor dead:-- For at her silver voice came Death and Life, Unmindful each of their accustomed strife, Masked like twin babes, a sister and a brother, The wandering hopes of one abandoned mother, And through the cavern without wings they flew, And cried 'Away, he is not of our crew.' I wept, and though it be a dream, I weep.
What storms then shook the ocean of my sleep, Blotting that Moon, whose pale and waning lips Then shrank as in the sickness of eclipse;-- And how my soul was as a lampless sea, And who was then its Tempest; and when She, The Planet of that hour, was quenched, what frost Crept o'er those waters, till from coast to coast The moving billows of my being fell Into a death of ice, immovable;-- And then--what earthquakes made it gape and split, The white Moon smiling all the while on it, These words conceal:--If not, each word would be The key of staunchless tears. Weep not for me!
At length, into the obscure Forest came The Vision I had sought through grief and shame. Athwart that wintry wilderness of thorns Flashed from her motion splendour like the Morn's, And from her presence life was radiated Through the gray earth and branches bare and dead; So that her way was paved, and roofed above With flowers as soft as thoughts of budding love; And music from her respiration spread Like light,--all other sounds were penetrated By the small, still, sweet spirit of that sound, So that the savage winds hung mute around; And odours warm and fresh fell from her hair Dissolving the dull cold in the frore air: Soft as an Incarnation of the Sun, When light is changed to love, this glorious One Floated into the cavern where I lay, And called my Spirit, and the dreaming clay Was lifted by the thing that dreamed below As smoke by fire, and in her beauty's glow I stood, and felt the dawn of my long night Was penetrating me with living light: I knew it was the Vision veiled from me So many years--that it was Emily.
|
Epipszükhidón (részlet) (Magyar)Volt egy lény, szellemem láthatta gyakran, ihletett vándorútján, nagy magasban, ifjúságom aranyló reggelén, tündérszigetek napfényes gyepén, bűvös hegyek között, barlanghomályán égi idomnak vagy légies árnyán csöndes ábrándnak, amely rezge padlót rak könnyű léptének; – képzelt a partfok, hol szürke, csőrszerű hegycsúcs alatt találkoztunk; ragyogott, mint a nap, s nem bírtam nézni. A magányban, a zúgó erdőn át szállt felém szava, forrásokból s virágok kelyhei felől, melyek, mint alvók ajkai édes csókról, mely elringatta őket, róla súgtak a sóvár levegőnek, s a lágy szellőből és a durva szélből, minden elszálló felhő permetéből, nyári madarak dalából felettem s minden hangból és csendből. Régi versben s fennkölt románcban – formákban, színekben –, mindabban, mitől a vész visszaretten, mely múltat tölt meghiúsult jelennel, s a legjobb bölcseletben, mely az ember életéből, közös kárhozatából dicső, tüzes mártírsorsot varázsol; ő volt az igazság harmóniája. –
Álmatag ifjúságomnak kiszállva barlangjából, lángoló sarutollak röpítettek egyetlen óhajomnak sarkcsillaga felé, mint kába lepkét, mely holt falevélként szeli az estét, míg Heszperosz bukó naptól veres egében tűzhalált, lángsírt keres, földi fénnyel égő lámpát gyanítva. De őt könny s kérés nem tarthatta vissza, s elment, mint egy isten planétatrónján, melyet korbácsként hajt a lángoló szárny, borús létünk vulkángyomrába tartva; s a roppant veszteségtől megriadva követtem volna, tátongott noha köztünk a sír, rejtett rémek hona, midőn egy hang szólt hozzám: „Ó, te gyáva, kit keresel, melletted annak árnya." „Hol van?" – s a világ visszazengte: „Hol van?" S a síri csöndben és búbánatomban kérdezgettem minden néma szelet, mely átsuhant gyászom tornya felett, vajon hová szállt lelkemből e lélek? És neveket mormoltam, s bűvigéket, mik sorsunk vak zsarnokaira hatnak; de nem oszlott szét, nyomán e szavaknak, az éj, mely őt elnyelte; megmaradtak a káosz s benn a világ, az enyém, hol úrnő volt ő, fátylas égi lény, eszmék világa, mik rajongtak érte: indultam hát, remegve és remélve s a gyöngéd vágyba szinte belehalva, reménység lehelt életet utamba, s elértem létünk téli vadonába; tévutakon áttörve nagy hiába, botorkálva, sietvén és ügyetlen, s új formák láttán megriadva, mentem, együgyű erdőlakók közt keresve oly alakot, mely az övé lehetne, s melybe magát előlem eltakarta. Ott valaki, mérgezett dala hangja, forrásnál ült, s födte kék csucsor árnya, alélt virágként párállt csalfa szája, bőre bénító métely – szeme szinte forró lángot lövellt zsigereimbe, s élő arcából s kebléből kerengve, mézharmatként, gyilkos lég tört be zsenge szívem magházába, és megfeküdte leveleit, míg, mint ősz haj ezüstje ifjú homlokon, bimbózó korán romok éktelenkedtek, túl korán.
Kerestem emberi formák során át, én hebehurgya, ábrándképem árnyát. Akadt szép – de a szépség illanó; akadt bölcs – de a mézes szó csaló. Egy hű volt – s hűség, jaj, máshoz kötötte! S mint űzött szarvas, mely hiába szökne, eszméim ellen fordultam zihálva, sebtől gyengén, s kínos harcomra szánva nézett a hűs, borongó égi fény, midőn feltűnt, mint hajnal nap delén, a szabadulás. Egy nő állt előttem, mint a dicső lény, kiről képzelődtem, mint a hold, mely újul s megint a régi, az örök naphoz hasonlít; az égi szigetek úrnője, hűs, szűzi hold, mely hint mindent megszépítő mosolyt, e lágy- s jégfényű szentély, mely helyet változtat, s változik, de mégis egy, s fénye nem ad hőt. Ifjan s bájosan, mint szellem, mely égből alásuhan, elrejtett, mint a hold az éjszakát saját árnyától, s fény derengte át nyugodt lelkemnek földjét és egét, s mint szél tereli a menny fellegét, egy barlanghoz vitt a sivár helyen, s mellém ült, beragyogva szenderem, s lenézve rám, miként a hold lebeg nőve s fogyva Endümión felett. S testem és lelkem mély álomba hullt, s egész valóm fénylett vagy elfakult, mint a holdarc a nyári tengeren, míg mosolygott vagy nézett hidegen; feküdtem, hűs, patyolat ágyon ott, s jaj, nem voltam sem élő, sem halott: – mert ezüst hangjára élet s halál szokott küzdelmét abbahagyta már, s mint kisded ikrek, lányka és fivére, elhagyott anyjuk két kóbor reménye, szárny nélkül szálltak a barlangon át, mondván: „Ez itt nem rokonunk! Tovább!" Sírtam, és sírok, bár nem volt, csak álom.
Hogy mily szél verte álomóceánom, hol kihunyt a hold, s halvány, vézna ajkát a fogyatkozás lázai aszalták, hogy lelkem mily vaksötét tengerár volt, s ki dúlta, s hogy – mikor már nem világolt ő, a fény ez órán – a víz felett hogyan kúszott a fagy, s mint dermedett a partok közt létem mozgalmas árja mozdulatlan halálba, jéghalálba, arról hallgat a szó: – hisz olthatatlan könnyet fakasztana. Ne sírj miattam!
A látomás sötét erdőmbe jött végül, kit űztem kin s szégyen között. A tövises téli vadonon át hajnalfényt hintett szét, amerre járt, s lényéből élet áradt szét sugárzón a szürke földön s minden csupasz ágon, úgyhogy útját ellepték a virágok lágyan, mint bimbózó szerelmi álmok; s lélegzetéből zene áradott fényként — s minden más hangot áthatott kecses, halk szelleme e muzsikának, mit a vad szelek tétlen körbeálltak; s haja hő illatot szórt szerteszét, megtörve a dermedt lég hidegét: szelíden, mint ha testet ölt a napfény, s szerelem lesz a fényből, a remek lény behatolt, hol hevertem, az üregbe, szólítva lelkemet, és fölemelte a lent alvó az alvó porhüvelyt, mint tűz a füstöt, míg lángként ölelt szépsége, s tudtam, élő sugarakkal jár át a hosszú éj után a hajnal: tudtam, hogy Emma volt e tünemény, kit oly sok évig nem láthattam én.
|