Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Shelley, Percy Bysshe: Óda a Nyugati Szélhez (Ode to the West Wind Magyar nyelven)

Shelley, Percy Bysshe portréja
Tóth Árpád portréja

Vissza a fordító lapjára

Ode to the West Wind (Angol)

I.

 

O Wild West Wind, thou breath of Autumn’s being,

Thou, from whose unseen presence the leaves dead

Are driven, like ghosts from an enchanter fleeing,

 

Yellow, and black, and pale, and hectic red,

Pestilence-stricken multitudes! O thou,

Who chariotest to their dark wintry bed

 

The wingèd seeds, where they lie cold and low,

Each like a corpse within its grave, until

Thine azure sister of the Spring shall blow

 

Her clarion o’er the dreaming earth, and fill

(Driving sweet buds like flocks to feed in air)

With living hues and odours plain and hill;

 

Wild Spirit, which art moving everywhere;

Destroyer and preserver; hear, O hear!

 

II.

 

Thou on whose stream, ’mid the steep sky’s commotion,

Loose clouds like earth’s decaying leaves are shed,

Shook form the tangled boughs of Heaven and Ocean,

 

Angels of rain and lightning: there are spread

On the blue surface of thine aery surge,

Like the bright hair uplifted from the head

 

Of some fierce Maenad, even from the dim verge

Of the horizon to the zenith’s height,

The locks of the approaching storm. Thou dirge

 

Of the dying year, to which this closing night

Will be the dome of a vast sepulchre,

Vaulted with all thy congregated might

 

Of vapours, from whose solid atmosphere

Black rain, and fire, and hail will burst: hear!

 

III.

 

Thou who didst waken from his summer dreams

The blue Mediterranean, where he lay,

Lulled by the coil of his cristàlline streams,

 

Beside a pumice isle in Baiae’s bay,

And saw in sleep old palaces and towers

Quivering within the wave’s intenser day,

 

All overgrown with azure moss and flowers

So sweet, the sense faints picturing them! Thou

For whose path the Atlantic’s level powers

 

Cleave themselves into chasms, while far below

The sea-blooms and the oozy woods which wear

The sapless foliage of the ocean, know

 

Thy voice, and suddenly grow gray with fear,

And tremble and despoil themselves: O hear!

 

IV.

 

If I were a dead leaf thou mightest bear;

If I were a swift cloud to fly with thee;

A wave to pant beneath thy power, and share

 

The impulse of thy strength, only less free

Than thou, O uncontrollable! if even

I were as in my boyhood, and could be

 

The comrade of thy wanderings over Heaven,

As then, when to outstrip thy skiey speed

Scarce seemed a vision – I would ne’er have striven

 

As thus with thee in prayer in my sore need.

O! lift me as a wave, a leaf, a cloud!

I fall upon the thorns of life! I bleed!

 

A heavy weight of hours has chained and bowed

One too like thee – tameless, and swift, and proud.

 

V.

 

Make me thy lyre, even as the forest is:

What if my leaves are falling like its own!

The tumult of thy mighty harmonies

 

Will take from both a deep, autumnal tone,

Sweet though in sadness. Be thou, Spirit fierce,

My spirit! Be thou me, impetuous one!

 

Drive my dead thoughts over the universe

Like withered leaves to quicken a new birth!

And, by the incantation of this verse,

 

Scatter, as from an unextinguished hearth

Ashes and sparks, my words among mankind!

Be through my lips to unawakened earth

 

The trumpet of a prophecy! O, Wind,

If Winter comes, can Spring be far behind?



KiadóBudapest, Magvető Kiadó
Az idézet forrásaSzerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 286, 288, 290, 292. p.

Óda a Nyugati Szélhez (Magyar)

I.

 

Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!

Te láthatatlan! jössz és mintha mord

varázsló űzne szellemrajt, szalad

 

a sárga s éjszín s lázpiros csoport:

a pestises lombok holt népe, – Te,

kinek szekere téli sutba hord

 

sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,

aludni, mint a test, mely sírba dőlt,

míg azur húgod, a Tavasz szele

 

megint kürtjébe fú s riad a föld

s édes bimbónyáj legel a napon

s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;

 

vad Szellem! szálló, élő mozgalom!

ki rontasz és óvsz! halld, óh halld dalom!

 

II.

 

Te, kinek – míg az ég reng, – áramán

omló felhő, mint hullt lomb, andalog,

hullatja busa ág: Menny s Oceán

 

s zápor zuhan s villám, bús angyalok,

s kibomlik már kék útad tág legén

mint vad menád-haj s szikrázik s lobog

 

az ég aljától, hol kihúnyt a fény

az ég ormáig a közelgető

vihar sörénye! – Óh, Te, a szegény

 

év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető

gyanánt az Éj, e roppant sírhalom

borúl körül s bús boltját reszkető

 

páráid terhelik s a hűs falon

vak víz s tűz s jég tör át! – óh, halld dalom!

 

III.

 

Ki felvered nyár-álmából a kék

Földközi Tengert, mely lustán pihen

kristályos habverés közt fekve rég

 

habkő fokoknál, Baiae öbliben

s álmában agg kastélyok tornya ring

a hab sűrűbb napfényén égve lenn

 

s azúr moszat s virág veti be mind,

oly szép, hogy festve sem szebb, – óh, te Szél,

ki jössz s Atlant vad vízrónája ing

 

s fenékig nyílik s látszik lent a mély

tenger-virág s mit az iszap bevon:

a vízi vak lomb, mely zöldelni fél,

 

mert hangod csupa sápadt borzalom,

melytől remeg s széthull, – óh, halld dalom!

 

IV.

 

Ha lomb lehetnék s vinnél, bús avart,

vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,

vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,

 

szabad, majdnem miként Te s adsz neki

erőt, erős úr! – vagy ha csak kora

kamaszidőmnek térne gyermeki

 

víg lelke vissza, óh ég vándora! –

midőn társad valék s hivém: elér

a lélek s túlröpül, – óh tán soha

 

nem zengne jajszóm, mely most esdve kér

ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,

mert tövisekre buktam s hull a vér

 

s zord órák súlya húz s lánccal fon át,

lelked szabad, vad, büszke rokonát!

 

V.

 

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,

hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!

Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

 

lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély

dallal, mely édes, bár fáj, – óh te zord

lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!

 

Holt szellemem a Tér ölén sodord,

tört lombként, melytől sarjad ujra más!

s dalom égő zenéjét messzi hordd,

 

mint oltatlan tűzhelyről a parázs

röpűl, óh szórd szét, hol csak ember él!

Ajkam szavából prófétás varázs

 

kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,

késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?



KiadóBudapest, Magvető Kiadó
Az idézet forrásaSzerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 287, 289, 291, 293. p.

minimap