Yeats, William Butler: Moll Magee balladája (The Ballad of Moll Magee Magyar nyelven)

Come round me, little childer;
There, don’t fling stones at me
Because I mutter as I go;
But pity Moll Magee.

My man was a poor fisher
With shore lines in the say;
My work was saltin’ herrings
The whole of the long day.

And sometimes from the saltin’ shed
I scarce could drag my feet,
Under the blessed moonlight,
Along the pebbly street.

I’d always been but weakly,
And my baby was just born;
A neighbour minded her by day,
I minded her till morn.

I lay upon my baby;
Ye little childer dear,
I looked on my cold baby
When the morn grew frosty and clear.         

A weary woman sleeps so hard!
My man grew red and pale,
And gave me money, and bade me go
To my own place, Kinsale.

He drove me out and shut the door,
And gave his curse to me;
I went away in silence,
No neighbour could I see.

The windows and the doors were shut,
One star shone faint and green,
The little straws were turnin’ round
Across the bare boreen.

I went away in silence;
Beyond old Martin’s byre
I saw a kindly neighbour
Blowin’ her mornin’ fire.

She drew from me my story -
My money’s all used up,
And still, with pityin’, scornin’ eye,
She gives me bite and sup.

She says my man will surely come
And fetch me home agin;
But always, as I’m movin’ round,
Without doors or within,

Pilin’ the wood or pilin’ the turf,
Or goin’ to the well,
I’m thinkin’ of my baby
And keenin’ to mysel’.

And sometimes I am sure she knows
When, openin’ wide His door,
God lights the stars, His candles,
And looks upon the poor.

So now, ye little childer,
Ye won’t fling stones at me;
But gather with your shinin’ looks
And pity Moll Magee.

Kis gyerekek, ide gyertek,
Kővel ne dobáljatok,
Hogy motyogok, bárhol járok;
Moll Magee-t, szánjatok.

Férjem szegény halász volt,
Legendás partokon;
Magam heringet sóztam mind
Egész álló napon.

S olykor e halsózóból
Ki se jöttem, bizony,
Hogy járjak az áldott holdfényben,
Végig a kavicsos úton.

Gyenge voltam örökkön,
S kicsi volt a gyermekem;
Szomszéd dajkálta nap mint nap,
Én magam - éjeken.

S kicsimre ráfeküdtem -
Ó, drága gyerekek!
Néztem fagy tiszta reggelén
Ő maga is - mily hideg.

Fáradt nők súlyosan alszanak!
Férjem sápadt, vörösült,
Pénzt adott, s nem is tágitott,
Hogy Kinsale-be hazaküld.

Kikergetett, ajtót csapott;
Mindennek átkozott;
Én csak eljöttem csöndben,
Ne lássanak ottlakók.

Ablakok-ajtók csukva,
Egy zöld csillag ragyogott,
Kis kusza-kósza szalmát
Rideg szél forgatott.

Így jöttem el onnét csöndben:
S Vén Martin csűrje után
Ott volt egy szíves szomszédnő,
Tüzet szított csupán.

Kiszedte belőlem a dolgot -
S bár nem volt egy vasam,
Szánva s dühösen nézve adott
Levest, kenyeret, ami van.

S mondja, a férjem biztos jön,
És hazavisz megint;
Mégis, akárhol járok,
Házban, vagy idekint,

Ha fát rakodok, ha tőzeget,
Vagy a vizet hozom,
A kicsikémre gondolok
S - önmagam - siratom,

S olykor érzem, hogy tudja ő,
Ha Isten az ajtaját
Nyitja és csillag-gyertyákat gyújt,
S a szegényekre lelát.

Ezért ti hát, kis gyerekek,
Kővel ne dobáljatok;
Gyertek körém, fénylő szemek,
Moll Magee-t, szánjatok.