Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Poe, Edgar Allan: Helénához (Láttalak egyszer...) (To Helen (I saw thee once...) Magyar nyelven)

Poe, Edgar Allan portréja
Szabó Lőrinc portréja

Vissza a fordító lapjára

To Helen (I saw thee once...) (Angol)

I saw thee once -- once only -- years ago:
I must not say how many -- but not many.
It was a July midnight; and from out
A full-orbed moon, that, like thine own soul, soaring
Sought a precipitate pathway up through heaven,
There fell a silvery-silken veil of light,
With quietude and sultriness and slumber,
Upon the upturned faces of a thousand
Roses that grew in an enchanted garden,
Where no wind dared to stir, unless on tiptoe:
Fell on the upturned faces of these roses
That gave out, in return for the love-light,
Their odorous souls in an ecstatic death:
Fell on the upturned faces of these roses
That smiled and died in this parterre, enchanted
By thee, and by the poetry of thy presence.

Clad all in white, upon a violet bank
I saw thee half reclining; while the moon
Fell on the upturned faces of the roses,
And on thine own, upturned -- alas, in sorrow!

Was it not Fate, that, on this July midnight --
Was it not Fate (whose name is also Sorrow)
That bade me pause before that garden-gate
To breathe the incense of those slumbering roses?
No footstep stirred: the hated world all slept,
Save only thee and me -- O Heaven! O God!
How my heart beats in coupling those two words! --
Save only thee and me. I paused, I looked,
And in an instant all things disappeared.
(Ah, bear in mind this garden was enchanted!)
The pearly lustre of the moon went out:
The mossy banks and the meandering paths,
The happy flowers and the repining trees,
Were seen no more: the very roses' odors
Died in the arms of the adoring airs.
All, all expired save thee -- save less than thou:
Save only the divine light in thine eyes,
Save but the soul in thine uplifted eyes:
I saw but them -- they were the world to me:
I saw but them, saw only them for hours,
Saw only them until the moon went down.
What wild heart-histories seemed to lie enwritten
Upon those crystalline, celestial spheres;
How dark a woe, yet how sublime a hope;
How silently serene a sea of pride;
How daring an ambition; yet how deep,
How fathomless a capacity for love!

But now, at length, dear Dian sank from sight,
Into a western couch of thunder-cloud;
And thou, a ghost, amid the entombing trees
Didst glide away. Only thine eyes remained:
They would not go -- they never yet have gone;
Lighting my lonely pathway home that night,
They have not left me (as my hopes have) since;
They follow me -- they lead me through the years;

They are my ministers -- yet I their slave;
Their office is to illumine and enkindle
My duty, to be saved by their bright light,
And purified in their electric fire,
And sanctified in their elysian fire;
They fill my soul with beauty (which is hope),
And are, far up in heaven, the stars I kneel to
In the sad, silent watches of my night;
While even in the meridian glare of day
I see them still -- two sweetly scintillant
Venuses, unextinguished by the sun.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.litscape.com

Helénához (Láttalak egyszer...) (Magyar)

Láttalak egyszer - láttalak - csak egyszer:
Nem mondhatom meg, hány - de nem sok éve.
Július volt, éjfél; s a teleholdról,
Mely, mint a saját lelked, zúgva szelte
Meredek útját fölfelé az égen,
Ezüstselyem fényfátyol szállt, nyugodtan
És melegen és altatón, alá,
Rá ezer rózsa fölfelé tekintő
Arcára, egy bűvös kertben, ahol
Szél se rezzent, vagy csak lábujjhegyen -
Rá ezer rózsa fölfelé tekintő
Arcára, mely, a csók-fényt viszonozni,
Illatfelhőbe rajongta ki lelkét -
Rá e sok rózsa fölfelé tekintő
Arcára, melyet mosolygó halálba
Bűvölt jelenléted költészete.

Teljes fehérben, violák közt, félig
Hátradőlve ültél ott; hold sütött
A fölfelé néző sok rózsa-arcra,
S tiedre - az is - de az szomorú volt!

Nem a Sors rendelte, e nyári éjen -
Nem a Sors (melynek másik neve: Bánat),
Hogy megálljak a kertkapu előtt
S beszívjam azt az alvó rózsa-tömjént?
Teljes csönd: aludt a gyűlölt világ,
Csak te s én nem - (Óh, Ég - óh, Istenem,
Hogy ver szivem e két szót összekötve!) -
Csak te s én nem. Megálltam - néztelek -
S egyszerre minden a semmibe foszlott.
(Ah, ne felejtsd: bűvös kert volt a kert!)
A hold gyöngyös csilláma kialudt:
A moha-ágy s a kanyargó utak,
A bosszús fák és a boldog virágok
Mind eltűntek: a rózsaillat is
Meghalt a csókos szél karjaiban.
Minden - csak te nem - csak egy porcikád nem:
Csak az égi fény a szemedben, az nem -
Csak lelked a fölnéző szemben, az nem.
Csak őket láttam - a világomat.
Csak őket láttam - órákig csak őket -
Őket csupán, míg le nem ment a hold.
Mily vad titkairól beszélt a szívnek
Az a két mennyei kristály-golyó!
Mily sötét gyászról! fenséges reményről!
Mily tengeréről csöndes büszkeségnek!
Milyen mély becsvágyról! s mily vakmerőről!
Mily képességéről a szerelemnek!

De végül a drága Diána villám-
Felhő-ágyába siklott nyugaton;
S te, kisértet, a betemető fák közt
Elsuhantál. Csak szemeid maradtak.
Ők nem mentek - még most se mentek el.
Beragyogták árva utam haza:
Ők nem hagytak el (mint reményeim).
Követnek - vezetnek, sok éve már.
Szolgáim - én meg a rabjuk vagyok.
Tisztük: gyújtani s lelkesíteni -
S enyém: hogy megmentsen a ragyogásuk,
És megtisztítson villamos tüzük,
Megszenteljen túlvilági tüzük.
Értük tölt a Szépség (vagyis: Remény):
Fent szikráznak az Égen - csillaguk
Előtt térdelem át éjeimet;
S még a dél nagy tündöklésében is
Látom őket - az édesen sugárzó
Két Vénuszt, melyet nem olt ki a Nap!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.folioklub.hu

minimap