Poe, Edgar Allan: A kísértetek palotája (The Haunted Palace Magyar nyelven)

In the greenest of our valleys
By good angels tenanted,
Once a fair and stately palace-
Radiant palace-reared its head.
In the monarch Thought's dominion-
It stood there!
Never seraph spread a pinion
Over fabric half so fair!

Banners yellow, glorious, golden,
On its roof did float and flow,
(This-all this-was in the olden
Time long ago,)
And every gentle air that dallied,
In that sweet day,
Along the ramparts plumed and pallid,
A winged odor went away.

Wanderers in that happy valley,
Through two luminous windows, saw
Spirits moving musically,
To a lute's well-tuned law,
Round about a throne where, sitting
(Porphyrogene!)
In state his glory well-befitting,
The ruler of the realm was seen.

And all with pearl and ruby glowing
Was the fair palace door,
Through which came flowing, flowing, flowing,
And sparkling evermore,
A troop of Echoes, whose sweet duty
Was but to sing,
In voices of surpassing beauty,
The wit and wisdom of their king.

But evil things, in robes of sorrow,
Assailed the monarch's high estate.
(Ah, let us mourn!-for never morrow
Shall dawn upon him desolate!)
And round about his home the glory
That blushed and bloomed,
Is but a dim-remembered story
Of the old time entombed.

And travellers, now, within that valley,
Through the red-litten windows see
Vast forms, that move fantastically
To a discordant melody,
While, like a ghastly rapid river,
Through the pale door
A hideous throng rush out forever
And laugh-but smile no more.

Legzöldebbik völgyünkben, hol
    Angyaloknak volt hona,
Állt sugárzó fényben egykor -
    Állt egy ékes palota.
Földjén Gondolat-királynak
    Fölmeredt!
Még szeráf nem bontott szárnyat
    Fél-ilyen szép ház felett!

Büszke zászló sárga fényben
    Lengett, libbent fent falán,
(Mindez - mindez óh be régen
    Volt - hajdanán),
S ha szép időben langy lehellet
    Símult oda,
Forgós, fehér mellvédje mellett
    Mint szárnyas illat szállt tova.

Boldog völgy! A vándor látott
    Két tündöklő ablakot:
Édes lant-zenére táncot
    Lenge szellem-alakok
A trón körül lejtettek és fenn
    (Bíbor fia!)
Dicsőségéhez illő fényben
    Ült e föld király-ura.

Gyöngy villogott, rubint izzón gyúlt
    A kastély kapuján,
Mígy egyre tódult, tódult, tódult
    - Nem lett halovány -
Egy visszhang-raj s az volt a dolga
    - Mely büszkeség! -
Hogy szebbnél szebb hangon dalolja
    Királya józan, bölcs eszét.

De sok Gonosz bú-öltözékben
    E nagy királyra támadott.
(Gyászoljuk óh! - hiszen többé nem
    Láthat, szegény, kelő Napot!)
S a hírnév, mely e lak körül
    Virradt, virult,
Csak emlék s benne mint köd ül
    A múlt, mely sírba hullt.

S ki most barangol arra, láthat
    Rőtben úszó ablakot,
Torz dalokra furcsán járnak
    Ott bent szörnyü alakok:
Mint egy folyó, iszonyu gyorsan
    Rém-ár kifoly
A zord kapun, s mind egyre harsan
    Kacaj - de nincs mosoly.

Porphürogenétosz; VII. Konsztantinosz bizánci császár, aki születése pillanatától haláláig császár volt, neve születése körülményeire utal.
A ballada Az Usher-ház vége című elbeszélésben található, mint a házigazda alkotása.