Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Wordsworth, William: Elszántság és függetlenség (Resolution and Independence Magyar nyelven)

Wordsworth, William portréja

Resolution and Independence (Angol)

There was a roaring in the wind all night;

The rain came heavily and fell in floods;

But now the sun is rising calm and bright;

The birds are singing in the distant woods;

Over his own sweet voice the Stock-dove broods;

The Jay makes answer as the Magpie chatters;

And all the air is filled with pleasant noise of waters.

 

All things that love the sun are out of doors;

The sky rejoices in the morning's birth;

The grass is bright with rain-drops;--on the moors

The hare is running races in her mirth;

And with her feet she from the plashy earth

Raises a mist, that, glittering in the sun,

Runs with her all the way, wherever she doth run.

 

I was a Traveller then upon the moor,

I saw the hare that raced about with joy;

I heard the woods and distant waters roar;

Or heard them not, as happy as a boy:

The pleasant season did my heart employ:

My old remembrances went from me wholly;

And all the ways of men, so vain and melancholy.

 

But, as it sometimes chanceth, from the might

Of joy in minds that can no further go,

As high as we have mounted in delight

In our dejection do we sink as low;

To me that morning did it happen so;

And fears and fancies thick upon me came;

Dim sadness--and blind thoughts, I knew not, nor could name.

 

I heard the sky-lark warbling in the sky;

And I bethought me of the playful hare:

Even such a happy Child of earth am I;

Even as these blissful creatures do I fare;

Far from the world I walk, and from all care;

But there may come another day to me--

Solitude, pain of heart, distress, and poverty.

 

My whole life I have lived in pleasant thought,

As if life's business were a summer mood;

As if all needful things would come unsought

To genial faith, still rich in genial good;

But how can He expect that others should

Build for him, sow for him, and at his call

Love him, who for himself will take no heed at all?

 

I thought of Chatterton, the marvellous Boy,

The sleepless Soul that perished in his pride;

Of Him who walked in glory and in joy

Following his plough, along the mountain-side:

By our own spirits are we deified:

We Poets in our youth begin in gladness;

But thereof come in the end despondency and madness.

 

Now, whether it were by peculiar grace,

A leading from above, a something given,

Yet it befell, that, in this lonely place,

When I with these untoward thoughts had striven,

Beside a pool bare to the eye of heaven

I saw a Man before me unawares:

The oldest man he seemed that ever wore grey hairs.

 

As a huge stone is sometimes seen to lie

Couched on the bald top of an eminence;

Wonder to all who do the same espy,

By what means it could thither come, and whence;

So that it seems a thing endued with sense:

Like a sea-beast crawled forth, that on a shelf

Of rock or sand reposeth, there to sun itself;

 

Such seemed this Man, not all alive nor dead,

Nor all asleep--in his extreme old age:

His body was bent double, feet and head

Coming together in life's pilgrimage;

As if some dire constraint of pain, or rage

Of sickness felt by him in times long past,

A more than human weight upon his frame had cast.

 

Himself he propped, limbs, body, and pale face,

Upon a long grey staff of shaven wood:

And, still as I drew near with gentle pace,

Upon the margin of that moorish flood

Motionless as a cloud the old Man stood,

That heareth not the loud winds when they call

And moveth all together, if it move at all.

 

At length, himself unsettling, he the pond

Stirred with his staff, and fixedly did look

Upon the muddy water, which he conned,

As if he had been reading in a book:

And now a stranger's privilege I took;

And, drawing to his side, to him did say,

"This morning gives us promise of a glorious day."

 

A gentle answer did the old Man make,

In courteous speech which forth he slowly drew:

And him with further words I thus bespake,

"What occupation do you there pursue?

This is a lonesome place for one like you."

Ere he replied, a flash of mild surprise

Broke from the sable orbs of his yet-vivid eyes,

 

His words came feebly, from a feeble chest,

But each in solemn order followed each,

With something of a lofty utterance drest--

Choice word and measured phrase, above the reach

Of ordinary men; a stately speech;

Such as grave Livers do in Scotland use,

Religious men, who give to God and man their dues.

 

He told, that to these waters he had come

To gather leeches, being old and poor:

Employment hazardous and wearisome!

And he had many hardships to endure:

From pond to pond he roamed, from moor to moor;

Housing, with God's good help, by choice or chance,

And in this way he gained an honest maintenance.

 

The old Man still stood talking by my side;

But now his voice to me was like a stream

Scarce heard; nor word from word could I divide;

And the whole body of the Man did seem

Like one whom I had met with in a dream;

Or like a man from some far region sent,

To give me human strength, by apt admonishment.

 

My former thoughts returned: the fear that kills;

And hope that is unwilling to be fed;

Cold, pain, and labour, and all fleshly ills;

And mighty Poets in their misery dead.

--Perplexed, and longing to be comforted,

My question eagerly did I renew,

"How is it that you live, and what is it you do?"

 

He with a smile did then his words repeat;

And said, that, gathering leeches, far and wide

He travelled; stirring thus about his feet

The waters of the pools where they abide.

"Once I could meet with them on every side;

But they have dwindled long by slow decay;

Yet still I persevere, and find them where I may."

 

While he was talking thus, the lonely place,

The old Man's shape, and speech--all troubled me:

In my mind's eye I seemed to see him pace

About the weary moors continually,

Wandering about alone and silently.

While I these thoughts within myself pursued,

He, having made a pause, the same discourse renewed.

 

And soon with this he other matter blended,

Cheerfully uttered, with demeanour kind,

But stately in the main; and when he ended,

I could have laughed myself to scorn to find

In that decrepit Man so firm a mind.

"God," said I, "be my help and stay secure;

I'll think of the Leech-gatherer on the lonely moor!"



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://theotherpages.org/poems

Elszántság és függetlenség (Magyar)

Egész éjjel süvöltözött a szél,

nehéz eső jött s zúdult, mint az ár,

de most a nap békén s ragyogva kél,

messzi erdőn dalol minden madár,

szarka-csörgésre szajkó kiabál,

önnön édes dalán méláz a gerle,

a légnek kellemes vízmorajlása terhe.

 

Minden künn jár, ami napot szeret,

ujjong az ég, hogy a reggel kigyúl,

eső csillog fűszálon, láp felett

bolond örömmel nyargalász a nyúl,

lába a tócsás földről új meg új

párát ver fel, s az, csillogva a napban,

követi végig őt, amerre lépte toppan.

 

Utasként jártam épp a lápon át,

láttam, a nyúl mily vígan hempereg,

hallottam erdők és vizek zaját

vagy nem hallottam, mint boldog gyerek:

a lágy évszak megvette szívemet,

kihullt belőlem minden régi emlék,

sok mélabús, hiú emberi tévetegség.

 

De mint néha esik, ha örömünk

oly nagy, hogy már nagyobb nem is lehet,

amily magasra szárnyalt fel velünk,

a csüggedésünk éppoly mélyre vet:

e hajnalon velem is így esett,

félszek, rémképek rohantak vadul rám,

sötét bú, vak talány – hogy mind nevük se tudnám.

 

Hallgattam, hogy pacsirta-dal csobog,

s s a bohó nyúl képe szökött elém:

lám, a föld boldog gyermeke vagyok,

élhetek, mint e sok víg kedvű lény,

világtól, gondtól távol járok én –

de jöhet egyszer más nap is reám:

nyomor, szűkölködés, szívfájdalom, magány.

 

Kedves eszmék közt éltem, mintha csak

nyári hangulat volna ez a lét,

mely minden fontost kéretlen megad

annak, kinek hites jósága ép;

de hogy várhatja, hogy más szánt, vet épp

őneki, házat épít, s egy szavára

szereti – ha neki nincs gondja sem magára?

 

Chatterton ötlött fel – csodagyerek,

álmatlan lélek, kit a gőg megölt;

s ő, ki öröm s dicsőség közepett

szántogatta a sziklás hegytetőt;

önlelke isteníti, aki költ:

mi poéták víg kedvvel kezdjük ifjan,

de ki sokáig él, elcsügged, belehibban.

 

S most, hogy különös kegyből-e vajon,

vagy ég intése-, ajándékaképp

de történt, hogy míg a rejtett pagony

mélyén rosszkedvemmel birkóztam épp,

egy láp-tó partján tűnt elém e kép:

léptem se hallva, öregember állt ott:

soha vénebb fejet ősz haj nem koronázott.

 

Mint néha látunk óriás követ

trónolni kiugró szirt tar fokán,

s elfog az álmélkodó döbbenet,

hogy is került oda egyáltalán,

hogy már-már hisszük, lelkes lény talán,

mint holmi víziszörny, mely partra mászván

sütkérezve hever fövenyen, szikla hátán –

 

így tűnt a vén – nem volt élő, se holt,

nem is egész éber, csak szörnyű agg,

kétrét görnyedt, majd lábáig hajolt

feje a hosszú életút alatt,

akár ha holmi rég kihúnyt harag,

hajdan viselt kínzó görcs vagy betegség

embertelen súlya nyügözte volna testét.

 

Faragott, hosszú botra dőlt a vén,

sápadt arc, görnyedt test, megtört tagok,

s ahogy a süppedős láp peremén

közeledtem — léptem zajt nem csapott —,

mint mozdulatlan felhő állt, csak ott,

mely nem hallja hangos szelek szavát,

és csak a többivel vonul az égen át.

 

Végül megmozdult, s botjával a tó

vizét kezdte kavarni tétován,

majd az iszapra meredt vizslató

szemmel, mintha könyvet böngészne tán;

és én, az úton járók ős jogán

hozzáléptem s megszólítottam őt:

„Pompás napot igér e tiszta délelőtt!"

 

Az aggastyán szelíden válaszolt,

kedves beszéde lassudan fakadt,

én pedig így fűztem tovább a szót:

„Mondd, mily foglalatosságod akad

a te korodban, itt, és ily magad?"

Mielőtt felelt, még élénk szeme

sötétjét meglepett öröm ragyogta be.

 

Aszott melléből lassan szállt a szó,

de ünnepélyes rendet tartva mind,

fennkölt hang volt, mégsem hivalkodó,

választékos és formás, ennyi csínt

köznapi nyelv nem ismer rendszerint:

komor skót hivők szólnak így, akikben

nem lel fogyatkozást sem az ember, sem Isten.

 

Elmondta, hogy piócát szedni jár

a vizekhez, mert hogy szegény s öreg,

veszélyes munka és milyen sivár!

mennyi keserv s nyűg nehezíti meg,

tótól tóig, láptól lápig biceg,

szállást lel vagy sem, ahogy Isten adja –

mindez tisztes, szerény megélhetés alapja.

 

Mellettem állt a vén s beszélt tovább,

de hangja úgy ért, mint távol patak,

nem értettem külön-külön szavát,

sőt már egészen olyan volt az agg,

mintha álmomban láttam volna csak:

mint távol régiók küldötte ember,

erőt adni nekem az üdvös intelemmel.

 

Aggályom visszatért: a félelem,

a táplálékát ellökő remény,

fagy, kín, robot, kór, testi gyötrelem,

nagy költők vége nyomor fenekén.

– Zavartan és vigaszra várva én,

mohón kérdeztem újra az apót:

„Hogy élsz, derék öreg, mit dolgozol s mimód?"

 

S ő mosolyogva mondta újra el,

hogy jár a piócákért mindenütt

e környéken, és hogy kavarja fel

az iszapot, hol sejti rejtekük.

„Hajdan sokhelyt találkoztam velük,

de már kivész e fajta, egyre gyérebb,

ám én makacs vagyok, s gyűjtök, amennyit érek."

 

S míg így beszélt, a magányos vidék,

az agg s amit mondott, mind felkavart,

lelki szemem őt látta szerteszét

tiporni ólmos lápot, hullt avart,

mint kit magánya, némán, egyre hajt.

Mig mindezt elmémben forgattam én,

ő kis szünet után folytatta könnyedén.

 

És nemsokára más témára tért,

szelíd alázattal szólt, ámde víg

méltósággal: s ahogy végére ért,

szégyen fogott el: csüggednék, amíg

ily roskadt aggban ily erő lakik?

„Istenem", mondtam „légy gyámom, segélj meg:

e piócaszedőt ne felejtsem, míg élek!”



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap