Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Wordsworth, William: Lucy (Lucy Magyar nyelven)

Wordsworth, William portréja

Lucy (Angol)

I

Trange fits of passion have I known:

And I will dare to tell,

But in the lover's ear alone,

What once to me befell.

 

When she I loved look'd every day

Fresh as a rose in June,

I to her cottage bent my way,

Beneath an evening moon.

 

Upon the moon I fix'd my eye,

All over the wide lea;

With quickening pace my horse drew nigh

Those paths so dear to me.

 

And now we reach'd the orchard-plot;

And, as we climb'd the hill,

The sinking moon to Lucy's cot

Came near and nearer still.

 

In one of those sweet dreams I slept,

Kind Nature's gentlest boon!

And all the while my eyes I kept

On the descending moon.

 

My horse moved on; hoof after hoof

He raised, and never stopp'd:

When down behind the cottage roof,

At once, the bright moon dropp'd.

 

What fond and wayward thoughts will slide

Into a lover's head!

'O mercy!' to myself I cried,

'If Lucy should be dead!'

 

II

He dwelt among the untrodden ways

Beside the springs of Dove,

A Maid whom there were none to praise

And very few to love:

 

A violet by a mossy stone

Half hidden from the eye!

Fair as a star, when only one

Is shining in the sky.

 

She lived unknown, and few could know

When Lucy ceased to be;

But she is in her grave, and oh,

The difference to me!

 

III

Travell’d among unknown men,

In lands beyond the sea;

Nor, England! did I know till then

What love I bore to thee.

 

'Tis past, that melancholy dream!

Nor will I quit thy shore

A second time; for still I seem

To love thee more and more.

 

Among the mountains did I feel

The joy of my desire;

And she I cherish'd turn'd her wheel

Beside an English fire.

 

Thy mornings show'd, thy nights conceal'd,

The bowers where Lucy play'd;

And thine too is the last green field

That Lucy's eyes survey'd.

 

IV

Hree years she grew in sun and shower;

Then Nature said, 'A lovelier flower

On earth was never sown;

This child I to myself will take;

She shall be mine, and I will make

A lady of my own.

 

'Myself will to my darling be

Both law and impulse; and with me

The girl, in rock and plain,

In earth and heaven, in glade and bower,

Shall feel an overseeing power

To kindle or restrain.

 

'She shall be sportive as the fawn

That wild with glee across the lawn

Or up the mountain springs;

And hers shall be the breathing balm,

And hers the silence and the calm

Of mute insensate things.

 

'The floating clouds their state shall lend

To her; for her the willow bend;

Nor shall she fail to see

Even in the motions of the storm

Grace that shall mould the maiden's form

By silent sympathy.

 

'The stars of midnight shall be dear

To her; and she shall lean her ear

In many a secret place

Where rivulets dance their wayward round,

And beauty born of murmuring sound

Shall pass into her face.

 

'And vital feelings of delight

Shall rear her form to stately height,

Her virgin bosom swell;

Such thoughts to Lucy I will give

While she and I together live

Here in this happy dell.'

 

Thus Nature spake -- The work was done --

How soon my Lucy's race was run!

She died, and left to me

This heath, this calm and quiet scene;

The memory of what has been,

And never more will be.

 

V

Slumber did my spirit seal;

I had no human fears:

She seem'd a thing that could not feel

The touch of earthly years.

 

No motion has she now, no force;

She neither hears nor sees;

Roll'd round in earth's diurnal course,

With rocks, and stones, and trees.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetry-archive.com

Lucy (Magyar)

I

Átéltem egy vad szenvedélyt,

most hadd meséljem el.

Aki szerelemhez nem ért,

bölcsebb, ha nem figyel.

 

Üdébbnek láttam kedvesem

a nyár rózsáinál,

hozzá mentem, míg fényesen

sütött a holdsugár.

 

A holdat néztem hosszasan

a tágas rét felett;

a drága ösvényen lovam

frissebben ügetett.

 

Most a gyümölcsöst hagytuk el,

lábunk alatt a domb.

Lucy kunyhójához közel

járt már a holdkorong.

 

Egy szép álom, melyért szívem,

Természet, téged áld,

ringatott, míg tekintetem

a bukó holdon állt.

 

Lovam tovább nyargalt velem,

patáival dobolt,

s a kunyhó mögött hirtelen

eltűnt a telihold.

 

Mily kusza eszméket sugall

olykor a szenvedély!

E pár szó tört ajkamra: „Jaj!

ha már Lucym nem él!"

 

II

Ember-nem-járta tájon élt,

ahol a Dove ered,

egy lány, kit senki nem dicsért,

s kevés szív szeretett.

 

Ibolya mohos szirt tövén,

hol alig látni meg!

Szép csillag, mely az ég ivén

magányosan remeg.

 

Csöndben élt, s nem volt feltünő

eltávozása sem;

de most halott: és ó, minő

különbség ez nekem!

 

III

Tengeren túl éltem, csupa

idegen arc között,

és vágyam akkor, Anglia,

végleg hozzád kötött!

 

Az a bús ábránd már nem él!

Nem hagylak el sosem,

sőt egyre forróbb szenvedély

köti hozzád szívem.

 

Itt marasztalnak a hegyek,

szerelmem tanui;

angol tűznél melegedett

s font rokkáján Lucy.

 

Fényben virult, éjbe borult

itt Lucy ligete;

és a te zöld meződre hullt

végső tekintete.

 

IV

Fényben, záporban három évet

élt itt, majd így szólt a Természet:

„Nem nyílott sohasem

szebb virág a szemem előtt;

tehát magamhoz veszem őt,

hogy hölgyemmé tegyem.

 

Fék s ösztönzés magam leszek

a kedvesemnek; szabja meg,

bércen vagy sík mezőn,

tisztáson, fák közt, földön, égben,

hogy lobogjon-e, vagy kiégjen

irányító erőm.

 

Mint fürge őz, fut a gyepen,

vagy szökell a meredeken

nyúló szirtekre fel,

lélegzik élő balzsamot,

s ha úgy kell, néma és halott,

nem érez, nem lehel.

 

Felhő alakjában lebeg,

hajladozik, mint a füzek,

s ha mennyköveivel

a vad vihara tájra csap,

a gyöngéd bájú lányalak

akkor sem tűnik el.

 

Lámpája a csillagsugár,

elrejtezett helyekre jár,

hallgatózik, mereng,

hol szeszélyes patak kering,

s a zsongó dallam bája mind

az ő arcán dereng.

 

Így fogom ékesíteni.

A szűz keble örömteli

érzésektől dagad.

Én Lucyt boldoggá teszem,

míg együtt élünk csöndesen

az árnyas fák alatt."

 

A szózat elhangzott, s vele

letellett Lucy ideje!

Meghalt, és most sivár

magányomat betölti holt

emlékével az, ami volt,

de, nem lesz soha már.

 

V

Lelkem álom béklyózta le;

nem féltettem, hisz ő

átváltozott, s nem bír vele

a romboló idő.

 

Testében nincs erő, se vágy;

vak, néma és süket;

forog a földdel, mint a fák,

a sziklák és kövek.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap