Bukowski, Charles: az öngyilkos kölyök (the suicide kid Magyar nyelven)

I went to the worst of bars
hoping to get
killed.
but all I could do was to
get drunk
again.
worse, the bar patrons even
ended up
liking me.
there I was trying to get
pushed over the dark
edge
and I ended up with
free drinks
while somewhere else
some poor
son-of-a-bitch was in a hospital
bed,
tubes sticking out all over
him
as he fought like hell
to live.
nobody would help me
die as
the drinks kept
coming,
as the next day
waited for me
with its steel clamps,
its stinking
anonymity,
its incogitant
attitude.
death doesn't always
come running
when you call
it,
not even if you
call it
from a shining
castle
or from an ocean liner
or from the best bar
on earth (or the
worst).
such impertinence
only makes the gods
hesitate and
delay.
ask me: I'm
72.

a legrosszabb kocsmákba jártam
reméltem meg-
ölnek.
de csak annyit tehettem, hogy
berúgtam
újra.
sőt, a törzsvendégek még
meg is szerettek
a végén.
ott próbálkoztam, hogy
idegösszeomlást
kapjak
és ingyen italokkal
végeztem
míg valahol valami
szerencsétlen
szarházi egy kórházi ágyon
feküdt,
csövek lógtak ki mindenhonnan
belőle
ahogy fenemód küzdött
hogy éljen.
senki sem segített nekem
meghalni, ahogy
folyton jöttek
az italok,
ahogy acélbilincseivel
várt rám
a holnap
bűzlő
ismeretlensége,
tapintatlan
modora.
a halál nem mindig
jön futva
ha
hívod,
akkor sem
ha fényes
palotából
egy óceánjáróból
vagy a világ legjobb
(vagy legrosszabb)
kocsmájából
hívod.
ilyen pimaszságtól
csak hezitálnak
és késlekednek
az istenek.
engem kérdezz: elmúltam
72.