Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Sitwell, Edith: Tűzburok (The Coat of Fire Magyar nyelven)

Sitwell, Edith portréja

The Coat of Fire (Angol)

Amid the thunders of the falling Dark
In Tartarean darkness of the fog
I walk, a Pillar of Fire
On pavements of black marble, hard
And wide as the long boulevard
Of Hell… I, in whose veins the Furies wave
Their long fires, move where purgatories, heavens, hells and worlds
Wrought by illusion, hide in the human breast
And tear the enclosing heart… And the snow fell
(Thin flakes of ash from Gomorrah) on blind faces
Turned to the heedless sky… A dress has the sound
Of Reality, reverberates like thunder.
And ghosts of aeons and of equinoxes
(Of moments that seemed aeons, and long partings)
Take on the forms of fashionable women
With veils that hide a new Catastrophe, and under
Is the fall of a world that was a heart. Some doomed
To descend through all the hells and change into the Dog
Without its faithfulness, the Crocodile
Without its watchfulness, and then to Pampean mud.
In the circles of the city's hells beneath the fog
These bear, to light them, in the human breast,
The yellow dull light from the raging human dust,
The dull blue light from the brutes, light red as rust
Of blood from eyeless weeping ghosts, light black as
Smoke from hell. And those breasts bear
No other light… They circle in the snow
Where in the dust the apterous
Fates turned insects whisper 'Now abandon
Man the annelida. Let all be wingless
That hangs between the abyss and Abaddon.'
The Catastrophes with veils and trains drift by,
And I to my heart, disastrous Comet, cry
'Red heart, my Lucifer, how fallen art thou,
And lightless, I!'
The dresses sweep the dust of mortality
And roll the burden of Atlas' woe, changed to a stone
Up to the benches where the beggars sway --
Their souls alone as on the Judgement Day --
In their Valley of the myriad Dry Bones under world-tall houses.
Then, with a noise as if in the thunders of the Dark
All sins, griefs, aberrations of the world rolled to
confess,
Those myriad Dry Bones rose to testify:
'See her, the Pillar of Fire!
                                 The aeons of Cold
And all the deaths that Adam has endured
Since the first death, can not outfreeze our night.
And where is the fire of love that will warm our hands?
There is only this conflagration of all the sins of the
World! To the dust's busyness she speaks of annihilation
Of every form of dust, burned down to Nothingness!
To the small lovers, of a kiss that seems the red
Lightning of Comets firing worlds -- and of a Night
That shall outburn all nights that lovers know --
The last red Night before the Judgement Day!
O Pillar of Flame, that drifts across the world to Nowhere!
The eyes are seas of fire! All forms, all sights,
And all sensations are on fire! All smells, a ravening
Raging cyclone of wild fire! The nose, burned quite away!
The tongue is on fire, all tastes on fire, the mind
Is red as noon upon the Judgement Day!
The tears are rolling, falling worlds of fire!
With what are these on fire? With passion, hate,
Infatuation, and old age, and death,
With sorrow, longing, and with labouring breath,
And with despair and life are these on fire!
With the illusions of the world, the flames of lust,
And raging red desire!
A Pillar of Fire is she in the emptying dust,
And will not change those fires into warmth for our hands,'
Said the beggars, lolling and rocking
The heedless world upon a heaving shoulder.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryexplorer.net

Tűzburok (Magyar)

Mint Tartarosz, sötét a ködfolyam,
s a közelgő éj dörgései közt
Tűzoszlopként megyek
márványfekete járdán, mely olyan
mint a Pokol széles, határtalan
Fúriák fűtik ereimben
roppant tüzük... s hol képzelet-csiholta ég, föld, tisztítótűz, pokol
rejlik az emberszívben: ölelő
lelket szaggatnak... A közömbös égnek
fordult arcra hó hull (Gomorrha könnyű
hamvának pelyhe)... A Valóság hangján
roppan a ruha, mint ha a menny dörög.
Korok s napfordulók árnyképe leng
(koroké s kornak képzelt perceké)
s divathölgyek alakját ölti fel.
Új Romlás bújkál fátylaik mögött,
s a szív régvolt világba hull szét. Egyesek
poklot járnak meg s Kutya lesz belőlük,
de nem oly hűséges mint az, vagy Krokodil,
de nem oly éber, majd pampák sara.
A köd alatt a város pokolbugyrain
viszik portestünk sötét sárga fényét,
hogy kigyújtsák az emberek szívét, s kék
sötét fényét az állatnak, s szemét rég
vesztett síró kísértet rozsdafényét, és a poklok
fekete fényét. S nem süt semmi más fény
e sok szívből, mely a hóban köröz.
A porban lent rovarrá változott
szárnyatlan sors súgja: „Számba se vedd
az emberférget. Legyen szárnytalan
minden, mi az űr s örvény közt lebeg."
Uszályos, fátylas Romlás lép elém,
s vad üstökös-szívemnek mondom én:
„Mily elesett vagy, rőt szív, Lucifer, s mily
kevés bennem a fény!"
Halódás porát söprik a ruhák,
s Atlasz kővé vált búját görgetik
a padokig, hol ítéletnapi
magányban koldus lelkek raja rí,
s világ-magas házak körül a Szikkadt Csontok Völgye terül.
S mintha az Éj dörögne, s a világ
bűne, búja tévelygést bevallani gyűlne,
fölkél ezer Szikkadt Csont tanúként:
„Rá nézz, a Tűzoszlopra!
                                   Se a jégkor,
sem a sok halál, mit kezdettől Ádám
tűrt, éjszakánknál nem volt fagyosabb.
S hol a szerelem kézmelengető tüze?
Csupán a világ minden bűne csap
itt össze. És a megsemmisülésről
mesél az izgatott pornak, hiszen
semmivé hamvad mindenféle por!
Kis szeretőknek csókról, mely világot
felgyújtó vörös Üstökös. Az Éjről,
mely túllángol szeretők kedvelt éjén.
Rőt végső éjről Ítélet előtt!
Tűzoszlop ő, mely világunkon át leng a Semmibe!
Szeme tűztó. S tűz minden látomás,
forma és széllem. Ahány szag, annyi
pusztító, dúló, vad tűz! Benne ég az orr is!
Nyelv s ízlés izzik. Ítéletnapi
délidőként tüzel az elme is!
Minden könnycsepp forgó, lepergő tűzgömb!
Mi ez a tűz? Szenvedély, gyűlölet,
gond, vágy és kínos lélegzés. Az élet
s kétségbeesés szülői e tűznek!
Világi álmok, a kéj lángjai
s a tomboló, vörös Vágy!
Üres por közt tűzoszlop ez a nő,
de lángjait nem adja át kezünk melegéül"
- szóltak a koldusok. S görnyedő válluk
Előtt ringott s lengett a közönyös föld.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaSz. F.

minimap