MacNeice, Louis: Birmingham (Birmingham Magyar nyelven)

Smoke from the train-gulf hid by hoardings blunders upward, the brakes of cars
Pipe as the policeman pivoting round raises his flat hand, bars
With his figure of a monolith Pharaoh the queue of fidgety machines
(Chromium dogs on the bonnet, faces behind the triplex screens).
Behind him the streets run away between the proud glass of shops,
Cubical scent-bottles artificial legs arctic foxes and electric mops,
But beyond this centre the slumward vista thins like a diagram:
There, unvisited, are Vulcan's forges who doesn't care a tinker's damn.

Splayed outwards through the suburbs houses, houses for rest
Seducingly rigged by the builder, half-timbered houses with lips pressed
So tightly and eyes staring at the traffic through bleary haws
And only a six-inch grip of the racing earth in their concrete claws;
In these houses men as in a dream pursue the Platonic Forms
With wireless and cairn terriers and gadgets approximating to the fickle norms
And endeavour to find God and score one over the neighbour
By climbing tentatively upward on jerry-built beauty and sweated labour.

The lunch hour: the shops empty, the shopgirls' faces relax
Diaphanous as green glass, empty as old almanacs
As incoherent with ticketed gewgaws tiered behind their heads
As the Burne-Jones windows in St. Philip's broken by crawling leads;
Insipid colour, patches of emotion, Saturday thrills
(This theatre is sprayed with 'June') - the gutter take our old playbills,
Next week-end it is likely in the heart's funfair we shall pull
Strong enough on the handle to get back our money; or at any rate it is possible.

On shining lines the trams like vast sarcophagi move
Into the sky, plum after sunset, merging to duck's egg, barred with mauve
Zeppelin clouds, and Pentecost-like the cars' headlights bud
Out from sideroads and the traffic signals, crême-de-menthe or bull's blood,
Tell one to stop, the engine gently breathing, or to go on
To where like black pipes of organs in the frayed and fading zone
Of the West the factory chimneys on sullen sentry will all night wait
To call, in the harsh morning, sleep-stupid faces through the daily gate.

Füst kóvályog a deszkapalánkon túl a vasúti aluljáróból, fék csikorog, 
míg tenyerét fölemelve a közlekedési rendőr körbeforog,
s „állj "-t parancsol a nyugtalan gépkocsisornak, mint kő-fáraó 
(arcok a vastag szélvédő üvegek mögött, hűtőkön króm-kutya látható),
háta mögött sok szép kirakattal szegve futnak az utcák szerteszét, 
kocka formájú illatszer-üvegcsék, sarki rókák, műlábak meg elektromos parkettkefék, 
ám e központból a nyomornegyed felé vivő fasor grafikonnál csenevészebb, 
ott állnak Vulcanus elhagyatott kohói, ki unja már az egészet.

Túl a külváros peremén házak sűrűn, csupa villa, 
mit csábosnak akart tervezni az építész; e favázas házak ajka összeszorítva,
és bekerített vaksi kertjükön át bámész szemük egyre a forgalomra figyel,
és beton karmuk a száguldó talajból hat hüvelyknél többet nem ragad el; 
e házak lakói, mintegy álmot szőve, a platóni eszme hívei,
rádióval, foxikutyikkal s háztartási gépekkel törekednek az ingatag eszményt megközeliteni,
minden óhaja, hogy meglelje az Istent s szomszédját lepipálja,
s hitvány építőanyag, olcsó napszám révén kíván mászni uborkafára.

Itt az ebéd ideje, kiürülnek a boltok, a bolti lányok arca bágyadt, 
áttetsző, mint zöld üveg, és elavult naptárnál is sivárabb,
és oly szétdarabolt az árjelzős vacakoknak polcaival fejük felett, 
mint a Burne-Jones ablakokat szent Fülöp templomában megtöri a cikcakkos ónkeret;
unt szín, érzelem foltjai, szombati mámor (e színpad bűzlik a pacsulitól)
 – csatorna nyelje be régi műsorainkat,
tán a jövő hétvégen a szív-vurstliban olyat ránt a kezünk
majd a fogantyún, hogy pénzünket visszaszerezzük, vagy legalább remélhetünk.

Mint megannyi koporsó, indul sok-sok villamoskocsi fénylő sínein, 
föl, föl az égbe, mely szilvakék lesz alkony után, majd récetojás-szín, s mályvalilás Zeppelin-
felhők sávozzák, s pünkösd lángnyelveiként autók reflektora szórja fehér 
fényét mellékutcákból, és közlekedési lámpák, színük mentalikőrzöld vagy bikavér, 
„állj"-t jeleznek, míg a motor halkan zihál, s aztán szabad utat
arra, hol komor orgonasípokként várnak sorakozva nyugat 
elnyűtt, sápadt zónájában a gyárkémények, állva az éjjeli vártát, 
hogy szigorú hajnalban hangjuk hívja a sok száz álom-kába arcot a szürke robot kapuján át