Donne, John: Éjféli vers Luca napján, mert ez az év legrövidebb napja (A Nocturnal upon St. Lucy's Day, being the shortest day Magyar nyelven)

'Tis the year's midnight, and it is the day's,

Lucy's, who scarce seven hours herself unmasks;

         The sun is spent, and now his flasks

         Send forth light squibs, no constant rays;

                The world's whole sap is sunk;

The general balm th' hydroptic earth hath drunk,

Whither, as to the bed's feet, life is shrunk,

Dead and interr'd; yet all these seem to laugh,

Compar'd with me, who am their epitaph.

Study me then, you who shall lovers be

At the next world, that is, at the next spring;

         For I am every dead thing,

         In whom Love wrought new alchemy.

                For his art did express

A quintessence even from nothingness,

From dull privations, and lean emptiness;

He ruin'd me, and I am re-begot

Of absence, darkness, death: things which are not.

All others, from all things, draw all that's good,

Life, soul, form, spirit, whence they being have;

         I, by Love's limbec, am the grave

         Of all that's nothing. Oft a flood

                Have we two wept, and so

Drown'd the whole world, us two; oft did we grow

To be two chaoses, when we did show

Care to aught else; and often absences

Withdrew our souls, and made us carcasses.

But I am by her death (which word wrongs her)

Of the first nothing the elixir grown;

         Were I a man, that I were one

         I needs must know; I should prefer,

                If I were any beast,

Some ends, some means; yea plants, yea stones detest,

And love; all, all some properties invest;

If I an ordinary nothing were,

As shadow, a light and body must be here.

But I am none; nor will my sun renew.

You lovers, for whose sake the lesser sun

         At this time to the Goat is run

         To fetch new lust, and give it you,

                Enjoy your summer all;

Since she enjoys her long night's festival,

Let me prepare towards her, and let me call

This hour her vigil, and her eve, since this

Both the year's, and the day's deep midnight is.

A nap s az év az éjfélt érte el,

Luca hét órán át veti le csak

álarcát, kimerült a nap,

elszórt kis tüzeket lövell.

Már magába ivott

a vízkóros föld minden balzsamot,

az élet, mint ágy végén a halott,

lapul, de hozzám képest eleven:

a Sírfelirat vagyok mindezen.

Úgy nézzetek engem, ti, akik a

jövő tavasszal lesztek szeretők,

mint általános temetőt;

a szerelem-alkímia

engem már áthatott,

a semmiségből sajtolt párlatot,

hülye nyomorból, és most átadott

a nincs-nek, amely mindig visszavár,

s újjászült a hiány, homály, halál.

Mások mindenből kivonják a jót,

éltető lelket, formát, szellemet.

A szerelem lombikja tett

semmivé engem. Nagy folyót

sírtunk, és az egész

világ – mi ketten – fúltunk bele, és

két káosz lettünk, amikor kevés

volt nekünk, amik voltunk; néha meg

lelkünk elszállt s maradtunk tetemek.

Az ős-elixir-semmiből fakadt

létem, mikor ő meghalt (oly hamis

e szó!). Hisz tudnám magam is,

ha férfi volnék; célt, utat

az állat is követ

(ha az vagyok), de még a fák, kövek

is tudják, mi a vágy és gyűlölet;

s ha közönséges semmi, árny vagyok,

hol van a test s a fény, amely ragyog?

De Semmi vagyok; nem újul Napom.

Ti szerelmesek, most a gyönge Nap

a Bakhoz új kéjért szalad,

hogy majd vigadjatok nagyon

a kurta nyáron át.

Kedvesem ünnepli az éjszakát.

Hozzá készülök. Ez az óra hát

az ő számára hajnal s alkonyat.

Éjfélbe ért az esztendő s a nap.