Donne, John: Önkívület (The Ecstasy Magyar nyelven)

Where, like a pillow on a bed,

    A pregnant bank swell'd up, to rest

The violet's reclining head,

    Sat we two, one another's best.

 

Our hands were firmly cemented

    By a fast balm, which thence did spring ;

Our eye-beams twisted, and did thread

    Our eyes upon one double string.

 

So to engraft our hands, as yet

    Was all the means to make us one ;

And pictures in our eyes to get

    Was all our propagation.

 

As, 'twixt two equal armies, Fate

    Suspends uncertain victory,

Our souls—which to advance their state,

    Were gone out—hung 'twixt her and me.

 

And whilst our souls negotiate there,

    We like sepulchral statues lay ;

All day, the same our postures were,

    And we said nothing, all the day.

 

If any, so by love refined,

    That he soul's language understood,

And by good love were grown all mind,

    Within convenient distance stood,

 

He—though he knew not which soul spake,

    Because both meant, both spake the same—

Might thence a new concoction take,

    And part far purer than he came.

 

This ecstasy doth unperplex

    (We said) and tell us what we love ;

We see by this, it was not sex ;

    We see, we saw not, what did move :

 

But as all several souls contain

    Mixture of things they know not what,

Love these mix'd souls doth mix again,

    And makes both one, each this, and that.

 

A single violet transplant,

    The strength, the colour, and the size—

All which before was poor and scant—

    Redoubles still, and multiplies.

 

When love with one another so

    Interanimates two souls,

That abler soul, which thence doth flow,

    Defects of loneliness controls.

 

We then, who are this new soul, know,

    Of what we are composed, and made,

For th' atomies of which we grow

    Are souls, whom no change can invade.

 

But, O alas ! so long, so far,

    Our bodies why do we forbear?

They are ours, though not we ; we are

    Th' intelligences, they the spheres.

 

We owe them thanks, because they thus

    Did us, to us, at first convey,

Yielded their senses' force to us,

    Nor are dross to us, but allay.

 

On man heaven's influence works not so,

    But that it first imprints the air ;

For soul into the soul may flow,

    Though it to body first repair.

 

As our blood labours to beget

    Spirits, as like souls as it can ;

Because such fingers need to knit

    That subtle knot, which makes us man ;

 

So must pure lovers' souls descend

    To affections, and to faculties,

Which sense may reach and apprehend,

    Else a great prince in prison lies.

 

To our bodies turn we then, that so

    Weak men on love reveal'd may look ;

Love's mysteries in souls do grow,

    But yet the body is his book.

 

And if some lover, such as we,

    Have heard this dialogue of one,

Let him still mark us, he shall see

    Small change when we're to bodies gone.

Egy dombra dőlt a viola

s e bucka-párna tetején

kettesben, egymás fő java,

ültünk naponta, te meg én.

 

Kezünk között erős cement:

balzsam, melyet a perc lehel,

egy erős fonál két szemünk,

két sugár arra fűzte fel.

 

Mi kettönket eggyé tehet,

a két kezünk volt, semmi más,

szemünk fogant festményeket,

nem volt egyéb szaporodás.

 

Mint két egyenlő hadsereg

között a kétes fátumok,

köztem és közte lebegett

lelkünk, mely győzni távozott.

 

S míg tárgyalgattak lelkeink,

két síremlék voltunk magunk,

egész nap egy a helyzetünk,

egész nap meg se jött szavunk.

 

Akinek szellemét a jó

szerelem úgy nevelte, hogy

a lélek nyelve hallható,

s közel mihozzánk állhatott,

 

nem tudta, ki beszél, mivel

két lélek szól és ért egyet,

új keverékünk lepte el

s tisztábban ment, mint érkezett.

 

S szóltunk: Szerelmünk lényegét

ez önkívület mondja el,

látjuk, hogy nem a nemiség,

de nem látjuk, hogy mi tüzel.

 

Mert minden lélek összetett

s nem ismeri a részeit -

külön-vegyített lelkeket

a szerelem eggyé vegyít.

 

A violát átültetik

s megsokszorozva adja át

szegényes, árva kincseit,

alakját, színét, illatát.

 

Két lelket teszhalálba hajt

a szerelem egy ideig -

az új lélek nem hordja majd

a bús magány törzságait.

 

Az új lélek most mi vagyunk

s tudunk mindent, mi alkotott,

mert lélek minden atomunk

s mind változtathatatlanok.

 

De testeinkről ezalatt

miért hogy megfeledkezünk?

Hisz mi vagyunk az öntudat

és ők a mi hatáskörünk.

 

Nekik köszönhetjük, hogy ezt

először ők adták nekünk:

erőt és érzéket... a test

nem salak, hanem eszközünk.

 

És mint az ég hatása csak

a légen át jut emberig,

a lélek, ha lélekre hat,

a testekben jelentkezik.

 

S mint vérünk hajtja önmagát,

hogy lelket hozzon létre itt

(az emberlét finom bogát

csak ilyen ujjak köthetik):

 

szeretők tiszta lelke, kell,

hogy testi tudássá legyen,

melyet az érzék ragad el,

különben rab fejedelem.

 

Hadd térjünk testünkhöz - ezen

a gyönge is láthatja jól:

misztérium a szerelem,

de test a könyv, mely róla szól.

 

Ha valaki e tanítást

megérti, az rokon velünk

s alig fog látni változást,

ha majd most testekké leszünk.