Eliot, T. S.: Négy kvartett/4 (Four Quartets/4 Magyar nyelven)

LITTLE GIDDING

(No. 4 of 'Four Quartets')

 

I

Midwinter spring is its own season

Sempiternal though sodden towards sundown,

Suspended in time, between pole and tropic.

When the short day is brightest, with frost and fire,

The brief sun flames the ice, on pond and ditches,

In windless cold that is the heart's heat,

Reflecting in a watery mirror

A glare that is blindness in the early afternoon.

And glow more intense than blaze of branch, or brazier,

Stirs the dumb spirit: no wind, but pentecostal fire

In the dark time of the year. Between melting and freezing

The soul's sap quivers. There is no earth smell

Or smell of living thing. This is the spring time

But not in time's covenant. Now the hedgerow

Is blanched for an hour with transitory blossom

Of snow, a bloom more sudden

Than that of summer, neither budding nor fading,

Not in the scheme of generation.

Where is the summer, the unimaginable

Zero summer?

              If you came this way,

Taking the route you would be likely to take

From the place you would be likely to come from,

If you came this way in may time, you would find the hedges

White again, in May, with voluptuary sweetness.

It would be the same at the end of the journey,

If you came at night like a broken king,

If you came by day not knowing what you came for,

It would be the same, when you leave the rough road

And turn behind the pig-sty to the dull facade

And the tombstone. And what you thought you came for

Is only a shell, a husk of meaning

From which the purpose breaks only when it is fulfilled

If at all. Either you had no purpose

Or the purpose is beyond the end you figured

And is altered in fulfilment. There are other places

Which also are the world's end, some at the sea jaws,

Or over a dark lake, in a desert or a city—

But this is the nearest, in place and time,

Now and in England.

              If you came this way,

Taking any route, starting from anywhere,

At any time or at any season,

It would always be the same: you would have to put off

Sense and notion. You are not here to verify,

Instruct yourself, or inform curiosity

Or carry report. You are here to kneel

Where prayer has been valid. And prayer is more

Than an order of words, the conscious occupation

Of the praying mind, or the sound of the voice praying.

And what the dead had no speech for, when living,

They can tell you, being dead: the communication

Of the dead is tongued with fire beyond the language of the living.

Here, the intersection of the timeless moment

Is England and nowhere. Never and always.

 

II

Ash on and old man's sleeve

Is all the ash the burnt roses leave.

Dust in the air suspended

Marks the place where a story ended.

Dust inbreathed was a house—

The walls, the wainscot and the mouse,

The death of hope and despair,

       This is the death of air.

There are flood and drouth

Over the eyes and in the mouth,

Dead water and dead sand

Contending for the upper hand.

The parched eviscerate soil

Gapes at the vanity of toil,

Laughs without mirth.

       This is the death of earth.

Water and fire succeed

The town, the pasture and the weed.

Water and fire deride

The sacrifice that we denied.

Water and fire shall rot

The marred foundations we forgot,

Of sanctuary and choir.

       This is the death of water and fire.

In the uncertain hour before the morning

     Near the ending of interminable night

     At the recurrent end of the unending

After the dark dove with the flickering tongue

     Had passed below the horizon of his homing

     While the dead leaves still rattled on like tin

Over the asphalt where no other sound was

     Between three districts whence the smoke arose

     I met one walking, loitering and hurried

As if blown towards me like the metal leaves

     Before the urban dawn wind unresisting.

     And as I fixed upon the down-turned face

That pointed scrutiny with which we challenge

     The first-met stranger in the waning dusk

     I caught the sudden look of some dead master

Whom I had known, forgotten, half recalled

     Both one and many; in the brown baked features

     The eyes of a familiar compound ghost

Both intimate and unidentifiable.

     So I assumed a double part, and cried

     And heard another's voice cry: 'What! are you here?'

Although we were not. I was still the same,

     Knowing myself yet being someone other—

     And he a face still forming; yet the words sufficed

To compel the recognition they preceded.

     And so, compliant to the common wind,

     Too strange to each other for misunderstanding,

In concord at this intersection time

     Of meeting nowhere, no before and after,

     We trod the pavement in a dead patrol.

I said: 'The wonder that I feel is easy,

     Yet ease is cause of wonder. Therefore speak:

     I may not comprehend, may not remember.'

And he: 'I am not eager to rehearse

     My thoughts and theory which you have forgotten.

     These things have served their purpose: let them be.

So with your own, and pray they be forgiven

     By others, as I pray you to forgive

     Both bad and good. Last season's fruit is eaten

And the fullfed beast shall kick the empty pail.

     For last year's words belong to last year's language

     And next year's words await another voice.

But, as the passage now presents no hindrance

     To the spirit unappeased and peregrine

     Between two worlds become much like each other,

So I find words I never thought to speak

     In streets I never thought I should revisit

     When I left my body on a distant shore.

Since our concern was speech, and speech impelled us

     To purify the dialect of the tribe

     And urge the mind to aftersight and foresight,

Let me disclose the gifts reserved for age

     To set a crown upon your lifetime's effort.

     First, the cold friction of expiring sense

Without enchantment, offering no promise

     But bitter tastelessness of shadow fruit

     As body and soul begin to fall asunder.

Second, the conscious impotence of rage

     At human folly, and the laceration

     Of laughter at what ceases to amuse.

And last, the rending pain of re-enactment

     Of all that you have done, and been; the shame

     Of motives late revealed, and the awareness

Of things ill done and done to others' harm

     Which once you took for exercise of virtue.

     Then fools' approval stings, and honour stains.

From wrong to wrong the exasperated spirit

     Proceeds, unless restored by that refining fire

     Where you must move in measure, like a dancer.'

The day was breaking. In the disfigured street

     He left me, with a kind of valediction,

     And faded on the blowing of the horn.

 

III

There are three conditions which often look alike

Yet differ completely, flourish in the same hedgerow:

Attachment to self and to things and to persons, detachment

From self and from things and from persons; and, growing between them, indifference

Which resembles the others as death resembles life,

Being between two lives—unflowering, between

The live and the dead nettle. This is the use of memory:

For liberation—not less of love but expanding

Of love beyond desire, and so liberation

From the future as well as the past. Thus, love of a country

Begins as attachment to our own field of action

And comes to find that action of little importance

Though never indifferent. History may be servitude,

History may be freedom. See, now they vanish,

The faces and places, with the self which, as it could, loved them,

To become renewed, transfigured, in another pattern.

Sin is Behovely, but

All shall be well, and

All manner of thing shall be well.

If I think, again, of this place,

And of people, not wholly commendable,

Of no immediate kin or kindness,

But of some peculiar genius,

All touched by a common genius,

United in the strife which divided them;

If I think of a king at nightfall,

Of three men, and more, on the scaffold

And a few who died forgotten

In other places, here and abroad,

And of one who died blind and quiet

Why should we celebrate

These dead men more than the dying?

It is not to ring the bell backward

Nor is it an incantation

To summon the spectre of a Rose.

We cannot revive old factions

We cannot restore old policies

Or follow an antique drum.

These men, and those who opposed them

And those whom they opposed

Accept the constitution of silence

And are folded in a single party.

Whatever we inherit from the fortunate

We have taken from the defeated

What they had to leave us—a symbol:

A symbol perfected in death.

And all shall be well and

All manner of thing shall be well

By the purification of the motive

In the ground of our beseeching.

 

IV

The dove descending breaks the air

With flame of incandescent terror

Of which the tongues declare

The one discharge from sin and error.

The only hope, or else despair

     Lies in the choice of pyre of pyre—

     To be redeemed from fire by fire.

 

Who then devised the torment? Love.

Love is the unfamiliar Name

Behind the hands that wove

The intolerable shirt of flame

Which human power cannot remove.

     We only live, only suspire

     Consumed by either fire or fire.

 

V

What we call the beginning is often the end

And to make and end is to make a beginning.

The end is where we start from. And every phrase

And sentence that is right (where every word is at home,

Taking its place to support the others,

The word neither diffident nor ostentatious,

An easy commerce of the old and the new,

The common word exact without vulgarity,

The formal word precise but not pedantic,

The complete consort dancing together)

Every phrase and every sentence is an end and a beginning,

Every poem an epitaph. And any action

Is a step to the block, to the fire, down the sea's throat

Or to an illegible stone: and that is where we start.

We die with the dying:

See, they depart, and we go with them.

We are born with the dead:

See, they return, and bring us with them.

The moment of the rose and the moment of the yew-tree

Are of equal duration. A people without history

Is not redeemed from time, for history is a pattern

Of timeless moments. So, while the light fails

On a winter's afternoon, in a secluded chapel

History is now and England.

With the drawing of this Love and the voice of this

     Calling

We shall not cease from exploration

And the end of all our exploring

Will be to arrive where we started

And know the place for the first time.

Through the unknown, unremembered gate

When the last of earth left to discover

Is that which was the beginning;

At the source of the longest river

The voice of the hidden waterfall

And the children in the apple-tree

Not known, because not looked for

But heard, half-heard, in the stillness

Between two waves of the sea.

Quick now, here, now, always—

A condition of complete simplicity

(Costing not less than everything)

And all shall be well and

All manner of thing shall be well

When the tongues of flame are in-folded

Into the crowned knot of fire

And the fire and the rose are one.

 

LITTLE GIDDING

 

                I

Tavasz a tél közepén a sajátos évszak,

Örökös, bár alkonyattájt cseperészik,

Sarkvidék meg a trópusok között lebeg időtlen.

Mikor a kurta nappal a legragyogóbb, faggyal és lánggal

A rövid napfény fellobbantja a jeget, a tavacskák, árkok tetején,

Szélcsöndes hidegben, amely heve a szívnek,

És visszanyeri víztükörben

A szikrázást, mely vakít a kora délutánban.

S a rőzsetűznél vagy szenelőnél hevesebb izzás

Szítja a tompa szellemet: nem a szél, de a pünkösdi láng

Az év sötét idejében. Olvadás és dermedés között

A lélek nedvkeringése remeg. Se földszag,

Se bármi eleven szag. Ez a tavaszidő,

De nem az idő sorrendjében. Az élő sövényt most

Egy órára fehérbe vonja a hónak

Tünékeny virága, a nyárinál hirtelenebb

Virágzás, amely se bimbózik, se hervad,

Nem az élet szaporodása ez.

Hol a nyár, hol felfoghatatlan

Nullpontja a nyárnak?

                Ha erre jönnél,

Azt az utat választva, melyet valószínűleg választanál,

Onnan, ahonnan elindulnál valószínűleg,

Ha erre jönnél, május idején, a sövényt megint

Fehérnek látnád, érzéki édességben.

És ugyanígy lenne a vándorút végén,

Ha éjszaka jönnél, mint bukott király,

Ha nappal jönnél, nem tudva miért jössz,

És ugyanígy lenne, ha letérve a göröngyös útról

Befordulnál a disznóól mögött az unalmas homlokzat és

A sírkő felé. S amiért jönni véltél,

Kagyló csak és a jelentés hüvelye,

Melyből a cél már csak akkor feslik ki, mikor beteljesül,

Ha egyáltalán. Vagy nem is volt célod,

Vagy a cél túl van a végponton, amelyet képzeltél magadnak

S változik is a beteljesülésben. Más helyek is vannak,

Azok is a világ végpontjai, némelyik a tenger állkapcsa közt,

Vagy egy sötét tó fölött, egy sivatagban, egy városban -

De ez a legközelebbi, térben és időben,

Most és Angliában.

                Ha erre jönnél,

Bármelyik utat választva, bárhonnan indulva,

Bármely időben, bármelyik évszakban,

Mindig ugyanígy lenne: fel kéne függesztened

Véleményt meg fogalmat. Nem azért vagy itt, hogy igazolj,

Okulj vagy kiváncsiságodat kielégítsd

Vagy hírt vigyél. Azért vagy itt, hogy letérdelj

Ott, ahol az imának érvénye volt. És több az ima,

Mint szavak rendje, mint az imádkozó szellem

Éber foglalatossága, az imádkozó hangnak szólalása.

És amire a holtaknak nem volt szavuk, amíg éltek,

El tudják mondani most, hogy halottak. A holtak közlési módja

A tűznyelveké, túltesz az élő beszéden.

Ez a metszőpontja az időtlen pillanatnak,

Anglia és a seholsem. A soha és a mindig.

 

                II

Egy öregúr kabátján hamufolt,

Csak ez maradt: elhamvadt rózsa volt.

Por száll a levegőbe:

Egy történet, befejeződve.

Belehelt por: ez volt a ház,

A fal, az egér, a faberakás.

A reménnyel, a kétségbeeséssel

  A levegő együtt vész el.

Árvíz meg aszály:

Szenvedi a szem meg a száj.

Holt víz és holt föveny:

Melyiké lesz a győzelem?

Kárvallott szorgalomra

Tátog a talaj kiperzselt jonha,

Röhög, de szomoruan:

  A földnek vége van.

A víz meg a tűz tör elő,

Hol város volt, gaz és legelő.

A víz meg a tűz veti gúnynak

Megtagadott áldozatunkat.

Víz és tűz ereje ront már

Az elhagyott kórus, az oltár

Szétkorhadt alapzatára.

  Ez a víz meg a tűz halála.

Hajnal előtt a bizonytalan órán,

  A szűnhetetlen éjszaka végetájt,

  Visszatérő végén a végtelennek,

Mikor a lángnyelvű sötét galamb már

  A horizontja alatt hazaszállt,

  S holt levelek zörögtek, mint a bádog

Az aszfalton, hol nem hangzott egyéb,

  A három füstölgő körzet között

  Valaki jött, megállt, majd nekilódult,

Mintha felém hajtatna fémlevélként

  A városi virradat vad szelétől.

  S míg földresütött szemébe szögeztem

A kihívó pillantást, mely az első

  Idegent fürkészi, az oszló homályban

  Felém villant egy holt mester, akit már

Ismertem, elfeledtem, felidéztem,

  S volt egy, volt sok: napszítta, barna arcból

  Jól ismert, de azonosíthatatlan,

Összetett, meghitt kísértet szeme.

  Kettős szerepet adtam hát, kiáltva

  És hallva is, hogy más kiált: "Te itt?"

Bár nem voltunk. Én ugyanaz maradtam,

  Tudtam mégis, valaki más vagyok -

  S ő még képződő arc, de a szó elég volt,

Nyomába hívni a felismerést.

  S a közös szélnek dőlten, idegenebbül,

  Semhogy ne értsük egymást, összetartva

E sehol, sem előtte, sem utána

  Találkozás metszőpont-idején

  A járdát holt őrjáratban tapodtuk.

Szóltam: "Könnyű a csoda, amit érzek,

  De könnyűség teremt csodát. Beszélj hát:

  Tán érteni, emlékezni sem tudok már."

S ő: "Mért ismételjem teóriámat

  S gondolatomat, melyet elfeledtél?

  Ez mind jó volt valamire s elég volt.

Magadét is, kérd hogy mások megbocsássák,

  Mint én kérlek, hogy jót-rosszat bocsáss meg.

  Megettük az elmúlt évszak gyümölcsét,

S üres vödröt felrúg a jóllakott ló,

  Tavalyi szó tavalyi nyelvbe illik

  S a jövő évi szó új hangra vár.

De mint ahogy a nyugtot nem lelő

  És vándor szellem könnyen közlekedhet

  Az egymáshoz hasonult két világ közt,

Így lelek sosevélt szavakra, újra

  Meglátni sosevélt utcák kövén,

  Hogy testemet lehagytam messzi parton.

És mert a szó volt gondunk és a szó

  Hajtott, a törzs nyelvét tisztába tenni,

  És lélekben előre s hátra látni,

Fölfedem, mit hoz neked az öregkor,

  Életed munkáját megkoronázni.

  Előbb hunyó érzék varázstalan

Borongását, mely mást nem is ígér, csak

  Árnyékgyümölcsök keserű semmiízét,

  Hogy test és lélek kettéhullni kezd.

Majd tudva-tehetetlenül dühöngést

  Emberi tébolyon s a szívbetépő

  Nevetést azon, ami már nem mulattat.

S végül a kínt: újra lejátszani

  Mindent, amit tettél s éltél; a későn

  Feltárult indítékok szégyenét,

S a tudást: mit tettél rosszul s rontva mást is,

  S hittél erénynek. Akkor a bolondok

  Tetszése éget, s mocskol a dicsőség.

A csüggedt szellem rosszból rosszba romlik.

  Ha nem újítja az a tisztító tűz,

  Hol mértékre kell lépned, mintha táncban."

Hajnal hasadt. A torzult utcasarkon

  Magamra hagyott, ez volt búcsuja,

  Aztán elmúlt a sziréna szavára.

 

                III

Van három állapot, látszatra gyakorta hasonló,

Mégis merőben más, ugyanegy sövényen virágzik:

Ragaszkodás az énhez és dolgokhoz és személyekhez, eloldódás

Az éntől és dolgoktól és személyektől;

   s növekedve közöttük, a közöny,

Hasonlít a másik kettőhöz, ahogy a halál hasonlít az élethez,

Lévén két lét között - virágtalanul

A csalán meg az árvacsalán közt. Az emlékezet haszna

A szabadulás - nem kevesebb szerelem, de kiterjedése

A szerelemnek a vágyakozáson túl, és így szabadulás

A jövőtől meg a múlttól is. Így a hazaszeretet azzal

Kezdődik, ha ragaszkodunk a saját tevékenységünk területéhez,

S oda jut, hogy e tevékenység már nem túl fontos minekünk sem,

Bár sose közömbös. A történelem lehet szolgaság,

A történelem lehet szabadság. Nézd, hogy tűnnek el

Az arcok és helyek, az énnel, amely tőle telhetőleg szerette őket,

És megújulnak és átlényegülnek egy más szövevényben.

A Bűn az Elkerülhetetlen,

De minden jóra fordul és

A dolgok minden módja jóra fordul.

Ha visszagondolok e helyre

S azokra, kik nem éppen példaképek,

Kikhez közvetlen kapcsolat se köt,

De vannak köztük különös szellemek,

S egy közös szellem érintette őket,

S egyesültek a harcban, mely elválasztotta őket;

Ha egy király estéjére gondolok,

S három férfira s másokra a vérpadon,

S néhányra, kik meghaltak elhagyottan,

Másféle, itt és idegenben,

S egyre, ki meghalt megvakulva, némán,

Miért is ünnepeljük a holtakat

Inkább, mintsem a most halókat?

Nem harang ez, mely visszafelé zeng,

Nem is ráolvasás

Felidézi egy Rózsa szellemét.

Nem szíthatunk fel régi pártviszályt,

Nem éleszthetjük fel a régi politikákat,

Nem szegődhetünk egy antik dob nyomába.

Ezek a férfiak meg akik szembeszegültek velük

És azok, akikkel ők szembeszegültek,

Elfogadták a csönd nagy alkotmányát

S egyetlen pártba gyűltek össze.

A szerencsésektől bármit is örököltünk,

A legyőzöttektől is ránk maradt,

Amit ránk hagyhattak: ez az a jelkép,

Mely tökéletesült a halálban.

És minden jóra fordul és

A dolgok minden módja jóra fordul,

Ha megtisztul az indíték

Könyörgésünk talajában.

 

                IV

Galamb leszáll, leget hasít

A félelmetes fényü tűzzel,

Melyből lángnyelvek hirdetik,

Hogy bűnt és tévelygést mi űz el.

Nincs más remény, csak ez segít -

Válassz: a máglya vagy a máglya -

A lángtól megválthat a lángja.

Ki gyötör így? A Szeretet.

Furcsa Név - ez fog kínba minket,

Mert az ő keze szövi ezt

A tűztől tűrhetetlen inget.

Ne is reméld, hogy leveted -

Ha élsz, lélegzel, ez az ára:

A lángra juthatsz, vagy a lángra.

 

                V

Amit kezdetnek mondunk, az sokszor a vég,

És véget vetni annyi, mint kezdetet kijelölni.

A vég az, ahonnan elindulunk. És minden fordulat

És mondat, ha sikerül (azaz minden szó otthonos benne,

Helyén van, hogy a többit támogassa,

A szó, mely se kishitű, se kérkedő,

S közvetlenül érintkezik a régivel meg az újjal,

A hétköznapi szó, világos, de nem közönséges,

A szabatos szó, pontos, de nem pedáns,

Az összeillő házaspár tökéletes tánca),

Minden fordulat és minden mondat vég és kezdet,

Minden vers egy sírfelirat. És bármiféle cselekvés

Egy lépés a vérpad, a tűz felé, le a tenger torkába,

Vagy egy olvashatatlan kőhöz: és onnan indulunk el.

Halunk a halókkal:

Nézd, távoznak, és mi velük megyünk.

Megszületünk a halottakkal:

Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak.

A rózsa pillanata meg a tiszafa pillanata

Ugyanaddig tart. Egy nép, ha történelme nincs,

Nincs, ami megváltsa az időtől, mert a történelem időtlen

Pillanatok szövevénye. Így, míg a fény kihunyóban

Egy téli délutánon, egy elhagyott kápolnában

A történelem a most és Anglia.

E Szeretet vonzása és e Szólítás hangja.

És nem hagyhatjuk abba a kutatást

És az lesz kutatásunk vége,

Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk

És először ismerjük fel azt a helyet.

Az ismeretlen, de emlékezetes kapun át,

Ha már az utolsó föld, ami felfedezhető,

Az lesz, ami volt, a kezdet;

A leghosszabb folyó forrásánál

A rejtett vízesés hangja

És a gyerekek az almafán,

Észrevétlenül, mert nem keressük,

De halljuk, alig halljuk őket, a csöndben

A tenger két hulláma közt.

Csak siessünk, itt, most, mindig -

A teljes egyszerűség állapota

(Ára nem kisebb mindenünknél)

És minden jóra fordul és

A dolgok minden módja jóra fordul,

Ha a lángnyelvek összehajlanak

A tűznyaláb koszorújában,

És egy lesz a tűz meg a rózsa.