Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Eliot, T. S.: Rapszódia egy szeles éjszakán (Rhapsody on a Windy Night Magyar nyelven)

Eliot, T. S. portréja
Vas István portréja

Vissza a fordító lapjára

Rhapsody on a Windy Night (Angol)

Twelve o'clock.

Along the reaches of the street

Held in a lunar synthesis,

Whispering lunar incantations

Disolve the floors of memory

And all its clear relations,

Its divisions and precisions,

Every street lamp that I pass

Beats like a fatalistic drum,

And through the spaces of the dark

Midnight shakes the memory

As a madman shakes a dead geranium.

 

Half-past one,

The street lamp sputtered,

The street lamp muttered,

The street lamp said,

"Regard that woman

Who hesitates toward you in the light of the door

Which opens on her like a grin.

You see the border of her dress

Is torn and stained with sand,

And you see the corner of her eye

Twists like a crooked pin."

The memory throws up high and dry

A crowd of twisted things;

A twisted branch upon the beach

Eaten smooth, and polished

As if the world gave up

The secret of its skeleton,

Stiff and white.

A broken spring in a factory yard,

Rust that clings to the form that the strength has left

Hard and curled and ready to snap.

 

Half-past two,

The street-lamp said,

"Remark the cat which flattens itself in the gutter,

Slips out its tongue

And devours a morsel of rancid butter."

So the hand of the child, automatic,

Slipped out and pocketed a toy that was running along the quay.

I could see nothing behind that child's eye.

I have seen eyes in the street

Trying to peer through lighted shutters,

And a crab one afternoon in a pool,

An old crab with barnacles on his back,

Gripped the end of a stick which I held him.

 

Half-past three,

The lamp sputtered,

The lamp muttered in the dark.

The lamp hummed:

"Regard the moon,

La lune ne garde aucune rancune,

She winks a feeble eye,

She smiles into corners.

She smooths the hair of the grass.

The moon has lost her memory.

A washed-out smallpox cracks her face,

Her hand twists a paper rose,

That smells of dust and old Cologne,

She is alone With all the old nocturnal smells

That cross and cross across her brain.

The reminiscence comes

Of sunless dry geraniums

And dust in crevices,

Smells of chestnuts in the streets

And female smells in shuttered rooms

And cigarettes in corridors

And cocktail smells in bars."

 

The lamp said,

"Four o'clock,

Here is the number on the door.

Memory!

You have the key,

The little lamp spreads a ring on the stair,

Mount.

The bed is open; the tooth-brush hangs on the wall,

Put your shoes at the door, sleep, prepare for life."

 

The last twist of the knife



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttps://loqasto.wordpress.com/category

Rapszódia egy szeles éjszakán (Magyar)

Tizenkét óra.

Véges-végig az utca

Holdas szintézisében

Sustorgó holdas bűvigék

Szétoldják az emlékezet

Világos viszonylatait,

Felosztott pontos szintjeit.

Ahogy megyek, az utcai lámpák

Mint végzetes dobok peregnek,

S a sötétség térein át

Éjfél rázza az emlékezetet

Mint őrült egy holt pelargóniát.

 

Fél kettő,

Az utcai lámpa szortyogott,

Az utcai lámpa mormogott,

Az utcai lámpa szólt: „Nézd azt a nőt,

Ki a kapukból rávigyorgó fényben

Tefeléd tétováz.

Látod, ruhája szegélye

Homokos és szakadt,

S látod a szeme zugában

A tűgörbe vonalat."

Az emlékezet a szárazra vet

Rengeteg görbe holmit.

Egy görbe ágat a fövenyen

Simára szíva és kisimítva,

Mintha elárulná a világ

Merev és fehér

Csontváza titkát.

Egy törött rugót a gyárudvaron,

Rozsda a formán, melyet az erő ott hagyott

Keményen, megcsavartan, szétpattanásra készen.

 

Fél három,

Az utcai lámpa szólt:

„Figyeld a macskát, mely belapul a csatornába,

Kinyújtja nyelvét

S egy morzsa avas vajat befal."

És a gyerek keze gépiesen

Kinyúlt egy játékért, mely siklott a rakpart mentén.

Semmit se láthattam a gyerek szemében.

Láttam én szemeket az utcán,

Fürkésztek kivilágított redőnyön át,

S egy tóban egy délután

Egy vén rák, kullancsok a hátán,

Megragadta a bot végét, melyet felé nyújtottam.

 

Fél négy,

A lámpa szortyogott,

A lámpa mormogott a sötétben,

A lámpa hümmögött:

„Nézd csak a holdat,

La lupe ne garde aucune rancune,

Kacsint kicsit,

Zugokba belemosolyog.

A fű haján végigsimít.

A hold emlékezete eltűnt.

Lesikált himlőhely repedése arcán,

Por- és otkolónszagú

Papírrózsa kezében,

Egyedül van egészen

Mind a régi éji illatokkal,

Mik átsuhannak agyán."

Az emlékezetbe visszacsap

Naphíjas pelargóniák hervadása,

Hasadékok pora,

Utcákon a gesztenyeszag,

És nők szaga redőnyök mögötti szobákban

S cigarettáké folyosókon

S bárok koktélszaga.

 

A lámpa szólt:

„Négy óra,

Itt a szám az ajtón.

Emlékezet!

Nálad a kulcs,

A kis lámpa gyűrűt vet a lépcsőn.

Menj föl.

Vetve az ágy; a fogkefe a falon lóg,

Tedd a cipődet az ajtó elé,

Aludj, légy az életre kész."

 

Végsőt csavarodik a kés.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap