Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Thomas, Dylan: Hiány dühében írom... (I Make This In A Warring Absence Magyar nyelven)

Thomas, Dylan portréja
Fodor András portréja

Vissza a fordító lapjára

I Make This In A Warring Absence (Angol)

I make this in a warring absence when
Each ancient, stone-necked minute of love's season
Harbours my anchored tongue, slips the quaystone,
When, praise is blessed, her pride in mast and fountain
Sailed and set dazzling by the handshaped ocean,
In that proud sailing tree with branches driven
Through the last vault and vegetable groyne,
And this weak house to marrow-columned heaven,

Is corner-cast, breath's rag, scrawled weed, a vain
And opium head, crow stalk, puffed, cut, and blown,
Or like the tide-looped breastknot reefed again
Or rent ancestrally the roped sea-hymen,
And, pride is last, is like a child alone
By magnet winds to her blind mother drawn,
Bread and milk mansion in a toothless town.

She makes for me a nettle's innocence
And a silk pigeon's guilt in her proud absence,
In the molested rocks the shell of virgins,
The frank, closed pearl, the sea-girls' lineaments
Glint in the staved and siren-printed caverns,
Is maiden in the shameful oak, omens
Whalebed and bulldance, the gold bush of lions,
Proud as a sucked stone and huge as sandgrains.

These are her contraries: the beast who follows
With priest's grave foot and hand of five assassins
Her molten flight up cinder-nesting columns,
Calls the starved fire herd, is cast in ice,
Lost in a limp-treed and uneating silence,
Who scales a hailing hill in her cold flintsteps
Falls on a ring of summers and locked noons.

I make a weapon of an ass's skeleton
And walk the warring sands by the dead town.
Cudgel great air, wreck east, and topple sundown,
Storm her sped heart, hang with beheaded veins
Its wringing shell, and let her eyelids fasten.
Destruction, picked by birds, brays through the jaw-bone,

And, for that murder's sake, dark with contagion
Like an approaching wave I sprawl to ruin.
Ruin, the room of errors, one rood dropped
Down the stacked sea and water-pillared shade,
Weighed in rock shroud, is my proud pyramid;
Where, wound in emerald linen and sharp wind,
The hero's head lies scraped of every legend,
Comes love's anatomist with sun-gloved hand
Who picks the live heart on a diamond.

'His mother's womb had a tongue that lapped up mud,'
Cried the topless, inchtaped lips from hank and hood
In that bright anchorground where I lay linened,
'A lizard darting with black venom's thread
Doubled, to fork him back, through the lockjaw bed
And the breath-white, curtained mouth of seed.'
'See,' drummed the taut masks, 'how the dead ascend:
In the groin's endless coil a man is tangled.'

These once-blind eyes have breathed a wind of visions,
The cauldron's root through this once-rindless hand
Fumed like a tree, and tossed a burning bird;
With loud, torn tooth and tail and cobweb drum
The crumpled packs fled past this ghost in bloom,
And, mild as pardon from a cloud of pride,
The terrible world my brother bares his skin.

Now in the cloud's big breast lie quiet countries,
Delivered seas my love from her proud place
Walks with no wound, nor lightning in her face,
A calm wind blows that raised the trees like hair
Once where the soft snow's blood was turned to ice.
And though my love pulls the pale, nippled air,
Prides of to-morrow suckling in her eyes,
Yet this I make in a forgiving presence.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemhunter.com

Hiány dühében írom... (Magyar)

Hiány dühében írom ezt, midőn
a szenvedély kőnyakú perce mindahány,
bénultan ül horgonyzott nyelvemen;
hajdan, míg árbocot, forrást dicsért szavam,
a büszkeség, kezem-formálta tengeren
pompázva szállt, mint szárnyaló fa, gáttalan
nyújtotta ágát túl a lét zöld boltivén,
romló házon, az ész menny-csarnokán.

Sarokba vetve most, zihálás roncsa, lom,
kábult fej, tört rúd, szélkuszálta gyom,
vagy szűzi hártya, mit ás, nászi tengeren
ár kötele feszít, rángatva föl-le von;
lám büszkeségemért ilyen sors jut nekem,
árvát, delejes szél űz, míg anyám ölén,
fogattan város, tej s kenyér-ház lesz honom.

Előttem ő most ártatlan csalán,
bűnös selyemgalamb, kevélykedő hiány,
szűz kagyló, szikla zaklatott kövén,
csukódásában igaz gyöngy, szirén
arca belyuggalt barlang oduján;
zárt szégyenkapun át így incseleg reám
bálnaágy, bikatánc, rőt oroszlánsörény,
a dölyfös zátony ő, világbíró parány.

Hány ellentét űzi: komor pap-módra lép
nyomán a hím, viszi öt gyilkos ujjhegyét,
követné Főnix-röptét, hamu-fészek helyét,
s hiába uszít éhes tűzcsordát, sorsa jég,
elvész, lel éh-kopp csendet, csonka fát,
s hűlt kőnyomán, ha jégvert csúcsra hág,
nyár gyűrűjébe; dél hő-tömlöcébe lép.

Nosza, szamárcsont-bunkóm fölkapom,
holt város partján, dühödt homokon,
éj-nap földjét, a nagy semmit dulom,
rohamzott vad szívét erenként átnyesem,
facsart kagyló gyanánt föllógatom.
Bőg állkapocsból csőr-szaggatta puszta, rom,
s én, gyilkos, a ragály-sötét hab-tarajon,
a pusztulásban elterpeszkedem.

A sziklaszemfedél alá süllyedve leng
bűnöm mércéje, árny-oszloppal cövekelt
tengerbe; s gőgösen, mint piramis dereng,
hol metsző szélbe és zománcgyolcsokba vont
hősünk feje pihen, minden mítoszt leold;
de jön a szerelem-sebész napkesztyűsen,
s gyémánttal metszi ki szívét, az elevent.

„Anyja méhével itta a bűnös iszapot!"
- tátongták csupasz ajkak örvény-cibáltan ott,
míg gyolcs alatt feküdtem, horgony sugár-tövén, -
„Hüllő döfölt felé koromszin mérgeket,
hogy visszalökje őt merev-görcs ágyon át,
s a lehellet-fehér mag kapubolt-ivén"
„De lásd, - szólt lüktető álcám, - föltámadott:
az ágyék fonadékán egy ember tekereg."

S látomást lélegzett a vaksi szem,
üstláng-gyökérből kéz kéregtelen
faága lobbant, Főnix röpte szállt;
tört foggal, dobbal, szétvert had gyanánt
termő szellem elől a rontás menekült,
s lágyan, ahogy a gőg bocsájtó fénnyel áld,
az iszonyú világ testvéri arcot ölt.

S a menny keblén már csöndes táj pihen,
gőg nélkül jár szerelmem tág vízen,
arcában nincs villám, se penge-nyom,
szelíd szél fúj, hol puha vér-havon
jég állt, s fa borzadt sörte-mereven,
és bár az ég melléből is, tudom,
holnapi gőgöt szív szerelmesem,
ezt mégis, békülő jelenlétben írom.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaF. A.

minimap