Jarrell, Randall: Vidék (A Country Life Magyar nyelven)

A bird that I don't know,
Hunched on his light-pole like a scarecrow,
Looks sideways out into the wheat
The wind waves under the waves of heat.
The field is yellow as egg-bread dough
Except where (just as though they'd let
It live for looks) a locust billows
In leaf-green and shade-violet,
A standing mercy.
The bird calls twice, "Red clay, red clay";
Or else he's saying, "Directly, directly."
If someone came by I could ask,
Around here all of them must know --
And why they live so and die so --
Or why, for once, the lagging heron
Flaps from the little creek's parched cresses
Across the harsh-grassed, gullied meadow
To the black, rowed evergreens below.

They know and they don't know.
To ask, a man must be a stranger --
And asking, much more answering, is dangerous;
Asked about it, who would not repent
Of all he ever did and never meant,
And think a life and its distresses,
Its random, clutched-for, homefelt blisses,
The circumstances of an accident?
The farthest farmer in a field,
A gaunt plant grown, for seed, by farmers,
Has felt a longing, lorn urbanity
Jailed in his breast; and, just as I,
Has grunted, in his old perplexity,
A standing plea.

From the tar of the blazing square
The eyes shift, in their taciturn
And unavowing, unavailable sorrow.
Yet the intonation of a name confesses
Some secrets that they never meant
To let out to a soul; and what words would not dim
The bowed and weathered heads above the denim
Or the once-too-often washed wash dresses?

They are subdued to their own element.
One day
The red, clay face
Is lowered to the naked clay;
After some words, the body is forsaken
The shadows lengthen, and a dreaming hope
Breathes, from the vague mound, Life;
From the grove under the spire
Stars shine, and a wandering light
Is kindled for the mourner, man.
The angel kneeling with the wreath
Sees, in the moonlight, graves. 

Egy madár, nevét se tudom,
Madárijesztőként gubbaszt a villanyoszlopon
A búza felé oldalt-pislogatva.
Hő hullámzik, a búza ring alatta.
És sárga a mező, mint a tojásos tészta,
Kivéve, ahol (mintha csupán
Mutatóba!) egy szentjánoskenyérfa
Vibrál levél-zölden, árny-lilán,
Mint a fáradhatatlan irgalom.
Szól a madár kétszer is: „Rőt agyag, rőt agyag”;
Vagy azt mondja inkább: „Itt vagyok, itt vagyok.”
Megkérdeném, ha valaki erre járna –
Tudhatja bárki ezen a vidéken –,
Hogy miért élnek s halnak épp eképpen –
Vagy: a lusta gém a kis patak
Szikkatag partjáról miért csap fel, miért száll
Keresztül a tocsogós, szittyós réten,
Hol örökzöldek sorakoznak sötéten.

Tudják is, meg nem is. Ha már
Kérdez valaki, biztos: idegen – és ez:
Kérdezni! hát még felelni! – veszélyes;
Mert ha kérdik, ki ne bánná, amit
Sose úgy gondol, csak mindig úgy esik,
S ki ne látná élete rom-vidékét,
A kicsikart, zilált kis házi-békét,
Egy baleset körülményeit?
Bármely istenhátamögötti farmer
– Magnak ültetett, ösztövér növény –
Szívében élt, rács mögött, hajdan
Egy kis elvágyódás; s most ő is, akárcsak én,
Híján-fogytán morog zavartan,
Fáradhatatlan mentegetőzve.

S az izzó aszfalt-térről a szemek
Visszafordulnak ködös, dacos, soha
Színt nem valló, hasztalan bánatukba.
De hangsúlyukkal egy nevet kimondva,
Elszólnak egy titkot, amit különben
Egy léleknek se…! Ó, e fejeket
– Agyonmosott karton meg cejgvászon felett –
Van-e szó, mely el ne homályosítsa?

Elfakulgatnak önnön elemükben.
S eljön a napja,
Hogy a rőt agyagarc
Visszasüpped a formátlan agyagba.
Pár szó még, s magára marad a test…
Az árnyak nyúlnak; réveteg reményt
Sóhajt egy ködös halom: Élet;
A templomtorony alatti ligetből:
Csillagok; bolygó fény gyúl mécsnek,
Gyászodhoz, ember.
Koszorújával letérdel az angyal.
A holdsütésben sírokat lát.