Kaváfisz, Konsztandínosz: Öregember (Ένας Γέρος Magyar nyelven)

Στου καφενείου του βοερού το μέσα μέρος
σκυμένος στο τραπέζι κάθετ’ ένας γέρος·
με μιαν εφημερίδα εμπρός του, χωρίς συντροφιά.

Και μες των άθλιων γηρατειών την καταφρόνια
σκέπτεται πόσο λίγο χάρηκε τα χρόνια
που είχε και δύναμι, και λόγο, κ’ εμορφιά.

Ξέρει που γέρασε πολύ· το νοιώθει, το κυττάζει.
Κ’ εν τούτοις ο καιρός που ήταν νέος μοιάζει
σαν χθες. Τι διάστημα μικρό, τι διάστημα μικρό.

Και συλλογιέται η Φρόνησις πως τον εγέλα·
και πως την εμπιστεύονταν πάντα - τι τρέλλα! -
την ψεύτρα που έλεγε· «Aύριο. Έχεις πολύν καιρό.»

Θυμάται ορμές που βάσταγε· και πόση
χαρά θυσίαζε. Την άμυαλή του γνώσι
κάθ’ ευκαιρία χαμένη τώρα την εμπαίζει.

.... Μα απ’ το πολύ να σκέπτεται και να θυμάται
ο γέρος εζαλίσθηκε. Κι αποκοιμάται
στου καφενείου ακουμπισμένος το τραπέζι.

Zajos kávéház, belső helyiség,
egy öregember ül ott, az asztalra hajtva fejét,
előtte újság, ez egyetlen társasága.

S a nyomorult, megalázó öregség közepett
azon mereng, mily kevéssé is élte az életet,
mikor még megvolt szépsége, ereje, szavának varázsa.

Tudja, hogy nagyon öreg lett, érzi, látja.
S mégis, mintha csak tegnap lett volna ifjúsága,
olyan, ha rágondol. Mily közel is, milyen közel.

S rájön, hogy mennyire rászedte az Okosság,
mily balgaság is volt erre a hazugra bíznia sorsát,
aki azt súgta: „Majd holnap. Még annyi idővel rendelkezel."

Visszaemlékszik mind az elfojtott indulatokra,
annyi feláldozott örömre. Most kicsúfolja
esztelen józanságát minden elszalasztott alkalom.

...De a sok töprengéstől, kimerítő emlékezéstől
szédülni kezd az öreg. Újságja fölé dől
és elbóbiskol, ott, a kávéházi asztalon.