Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Lenau, Nikolaus: Az ősrengeteg (Der Urwald Magyar nyelven)

Lenau, Nikolaus portréja
Lator László portréja

Vissza a fordító lapjára

Der Urwald (Német)

Es ist ein Land voll träumerischem Trug,

Auf das die Freiheit im Vorüberflug

Bezaubernd ihren Schatten fallen läßt,

Und das ihn hält in tausend Bildern fest;

Wohin das Unglück flüchtet ferneher

Und das Verbrechen zittert übers Meer;

Das Land, bei dessen lockendem Verheißen

Die Hoffnung oft vom Sterbelager sprang

Und ihr Panier durch alle Stürme schwang,

Um es am fremden Strande zu zerreißen

Und dort den zwiefach bittern Tod zu haben;

Die Heimat hätte weicher sie begraben! -

In jenem Lande bin ich einst geritten

Den Weg, der einen finstern Wald durchschnitten;

Die Sonne war geneigt im Untergang,

Nur leise strich der Wind, kein Vogel sang.

Da stieg ich ab, mein Roß am Quell zu tränken,

Mich in den Blick der Wildnis zu versenken.

Vermildernd schien das helle Abendrot

Auf dieses Urwalds grauenvolle Stätte,

Wo ungestört das Leben mit dem Tod

Jahrtausendlang gekämpft die ernste Wette.

Umsonst das Leben hier zu grünen sucht,

Erdrücket von des Todes Überwucht,

Denn endlich hat der Tod, der starke Zwinger,

Die Faust geballt, das Leben eingeschlossen,

Es sucht umsonst, hier, dort hervorzusprossen

Durch Moderstämme, dürre Todesfinger.

Wohin, o Tod, wirst du das Pflanzenleben

In deiner starken Faust und meines heben?

Wirst du sie öffnen? wird sie ewig schließen?

So frug ich bange zweifelnd und empfand

Im Wind das Fächeln schon der Todeshand

Und fühlt es kühler schon im Herzen fließen.

Und lange lag ich auf des Waldes Grund,

Das Haupt gedrückt ins alte, tiefe Laub,

Und starrte, trauriger Gedanken Raub,

Dem Weltgeheimnis in den finstern Schlund.

Wo sind die Blüten, die den Wald umschlangen,

Wo sind die Vögel, die hier lustig sangen?

Nun ist der Wald verlassen und verdorrt,

Längst sind die Blüten und die Vögel fort.

So sind vielleicht gar bald auch mir verblüht

Die schönen Ahndungsblumen im Gemüt;

Und ist der Wuchs des Lebens mir verdorrt,

Sind auch die Vögel, meine Lieder, fort;

Dann bin ich still und tot, wie dieser Baum,

Der Seele Frühling war, wie seiner - Traum.

Als einst der Baum, der nun in Staub verwittert,

So sehnsuchtsvoll empor zum Lichte drang

Und seine Arme ihm entgegen rang,

Als nach dem Himmel jedes Blatt gezittert,

Und als er seinen süßen Frühlingsduft

Beseelend strömte weithin in die Luft -

Schien nicht sein schönes Leben wert der Dauer,

Und starb es hin, ists minder wert der Trauer,

Als mein Gedanke, der sich ewig wähnt?

Als meine Sehnsucht, die nach Gott sich sehnt? -

So lag ich auf dem Grunde schwer beklommen,

Dem Tode nah, wie nie zuvor, gekommen;

Bis ich die dürren Blätter rauschen hörte

Und mich der Huftritt meines Rosses störte;

Es schritt heran zu mir, als wollt es mahnen

Mich an die Dämmerung und unsre Bahnen;

Ich aber rief: "Ists auch der Mühe wert,

Noch einmal zu beschreiten dich, mein Pferd?"

Es blickt' mich an mit stiller Lebenslust,

Die wärmend mir gedrungen in die Brust,

Und ruhebringend wie mit Zaubermacht.

Und auf den tief einsamen Waldeswegen

Ritt ich getrost der nächsten Nacht entgegen,

Und der geheimnisvollen Todesnacht.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.versalia.de/archiv/Lenau

Az ősrengeteg (Magyar)

Merő álom-káprázat ez a táj,

s mikor a szabadság fölötte száll,

igéző árnya a földjére hull,

s ezernyi képben ott marad rabul;

itt keres a fájdalom menedéket,

tengeren át ideremeg a vétek;

e tájék csábító ígéretére

a haldokló reménység talpra állt,

vad viharban lengette zászlaját,

hogy idegen parton elejtse végre,

s keserűbb halált haljon elgyötörten;

puhább volna a sír hazai földben! -

Hajdan ezen a tájon lovagoltam

erdei csapáson, sötét vadonban,

a nap éppen készült nyugodni már,

lágy fuvalom kélt, nem dalolt madár.

Leszálltam, lovam forráshoz vezettem,

tekintetem kószált a rengetegben.

Engesztelőn fénylett az alkonyat

az őserdő e félelmes zugába,

hol zavartalan ezer éve tart

az élet és halál komor tusája.

S legyűri a hiába zöldelő

életet a halálos túlerő,

mert végül a zsarnok halál erősebb,

csontmarka az életre rácsukódik,

s az elszáradt váz-ujjak, torha törzsek

közül felszínre törni semmi mód itt.

Hová emeli, halál, a növények

létét nagy öklöd, s hová az enyémet?

Kinyitod-e? Örökké zárva lesz-e?

Szorongva kérdeztem, s érezni véltem

s halál keze szelét már a szélben,

s a vérem mintha máris dermedezne.

Soká hevertem így a rengetegben,

fejem a mély avarban nyugodott,

s gyász-eszmék rabja, a világtitok

sötétlő szakadékába meredtem.

Az erdő virág-éke hova lett?

Hova a lármás víg madársereg?

Pusztává lett az erdő, rég kiszáradt,

nyoma sincsen virágnak és madárnak.

Igy fognak tán hamar lehullani

kedvem szép sejtelem-virágai,

s ha életem kiszáradt, dalaim

eltűnnek, énekes madaraim;

csendes leszek s halott, mint ez a fa,

s mint övé : álom lelkem tavasza.

Mikor hajdan e reves, korhatag fa

oly sóváran nyújtózkodott, ezer

karjával úgy tört még a fényre fel,

levelei úgy repestek a napra,

mikor édes tavaszi illatát

ontotta balzsamul a légen át,

nem volt-e méltó a megmaradásra,

s halottan nem éppoly méltó a gyászra,

mint öröknek gondolt gondolatom?

Vágyam, mely Istenhez hajolni von?

Csak feküdtem, szorongató, halálos

gondban, közel, mint soha, a halálhoz,

mígnem lovam patája az avarban

megzörrent, zajt ütött, s én felriadtam;

odajött hozzám, mintha ösztökélne:

későre jár, ideje menni végre;

de szóltam én: „Mivégre jó vajon,

lovam, megint nyeregbe szállanom?"

Szelíd derűvel nézett rám az állat,

s életkedve forrón szívemre áradt,

és elnyugtatott varázsereje.

S a puszta erdőn megbékélt kedéllyel

lovagoltam immár a közel éjjel

és a rejtelmes végső éj fele.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap