Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Mörike, Eduard: Peregrina (Peregrina Magyar nyelven)

Mörike, Eduard portréja

Peregrina (Német)

1.
Der Spiegel dieser treuen, braunen Augen
Ist wie von innerm Gold ein Widerschein;
Tief aus dem Busen scheint er's anzusaugen,
Dort mag solch Gold in heilgem Gram gedeihn.
In diese Nacht des Blickes mich zu tauchen,
Unwissend Kind, du selber lädst mich ein –
Willst, ich soll kecklich mich und dich entzünden,
Reichst lächelnd mir den Tod im Kelch der Sünden!
 
2.
Aufgeschmückt ist der Freudensaal.
Lichterhell, bunt, in laulicher Sommernacht
Stehet das offene Gartengezelte.
Säulengleich steigen, gepaart,
Grün-umranket, eherne Schlangen,
Zwölf, mit verschlungenen Hälsen,
Tragend und stützend das
Leicht gegitterte Dach.
 
Aber die Braut noch wartet verborgen
In dem Kämmerlein ihres Hauses.
Endlich bewegt sich der Zug der Hochzeit,
Fackeln tragend,
Feierlich stumm.
Und in der Mitte,
Mich an der rechten Hand,
Schwarz gekleidet, geht einfach die Braut;
Schöngefaltet ein Scharlachtuch
Liegt um den zierlichen Kopf geschlagen.
Lächelnd geht sie dahin; das Mahl schon duftet.
 
Später im Lärmen des Fests
Stahlen wir seitwärts uns beide
Weg, nach den Schatten des Gartens wandelnd,
Wo im Gebüsche die Rosen brannten,
Wo der Mondstrahl um Lilien zuckte,
Wo die Weymouthsfichte mit schwarzem Haar
Den Spiegel des Teiches halb verhängt.
 
Auf seidnem Rasen dort, ach, Herz am Herzen,
Wie verschlangen, erstickten meine Küsse den scheueren Kuß!
Indes der Springquell, unteilnehmend
An überschwenglicher Liebe Geflüster,
Sich ewig des eigenen Plätscherns freute;
Uns aber neckten von fern und lockten
Freundliche Stimmen,
Flöten und Saiten umsonst.
 
Ermüdet lag, zu bald für mein Verlangen,
Das leichte, liebe Haupt auf meinem Schoß.
Spielender Weise mein Aug auf ihres drückend
Fühlt ich ein Weilchen die langen Wimpern,
Bis der Schlaf sie stellte,
Wie Schmetterlingsgefieder auf und nieder gehn.
 
Eh das Frührot schien,
Eh das Lämpchen erlosch im Brautgemache,
Weckt ich die Schläferin,
Führte das seltsame Kind in mein Haus ein.
 
3.
Ein Irrsal kam in die Mondscheingärten
Einer einst heiligen Liebe.
Schaudernd entdeckt ich verjährten Betrug.
Und mit weinendem Blick, doch grausam,
Hieß ich das schlanke,
Zauberhafte Mädchen
Ferne gehen von mir.
Ach, ihre hohe Stirn,
War gesenkt, denn sie liebte mich;
Aber sie zog mit Schweigen
Fort in die graue
Welt hinaus.
 
Krank seitdem,
Wund ist und wehe mein Herz.
Nimmer wird es genesen!
 
Als ginge, luftgesponnen, ein Zauberfaden
Von ihr zu mir, ein ängstig Band,
So zieht es, zieht mich schmachtend ihr nach!
– Wie? wenn ich eines Tags auf meiner Schwelle
Sie sitzen fände, wie einst, im Morgen-Zwielicht,
Das Wanderbündel neben ihr,
Und ihr Auge, treuherzig zu mir aufschauend,
Sagte, da bin ich wieder
Hergekommen aus weiter Welt!
 
4.
Warum, Geliebte, denk ich dein
Auf einmal nun mit tausend Tränen,
Und kann gar nicht zufrieden sein,
Und will die Brust in alle Weite dehnen?
 
Ach, gestern in den hellen Kindersaal,
Beim Flimmer zierlich aufgesteckter Kerzen,
Wo ich mein selbst vergaß in Lärm und Scherzen,
Tratst du, o Bildnis mitleid-schöner Qual;
Es war dein Geist, er setzte sich ans Mahl,
Fremd saßen wir mit stumm verhaltnen Schmerzen;
Zuletzt brach ich in lautes Schluchzen aus,
Und Hand in Hand verließen wir das Haus.
 
5.
Die Liebe, sagt man, steht am Pfahl gebunden,
Geht endlich arm, zerrüttet, unbeschuht;
Dies edle Haupt hat nicht mehr, wo es ruht,
Mit Tränen netzet sie der Füße Wunden.
 
Ach, Peregrinen hab ich so gefunden!
Schön war ihr Wahnsinn, ihrer Wange Glut,
Noch scherzend in der Frühlingsstürme Wut,
Und wilde Kränze in das Haar gewunden.
 
War's möglich, solche Schönheit zu verlassen?
– So kehrt nur reizender das alte Glück!
O komm, in diese Arme dich zu fassen!
 
Doch weh! o weh! was soll mir dieser Blick?
Sie küßt mich zwischen Lieben noch und Hassen,
Sie kehrt sich ab, und kehrt mir nie zurück.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.zeno.org

Peregrina (Magyar)

I
Tükrét e hűséges, barna szemeknek
mintha sugarazná benső arany;
visszfénye oly kebelmélyről eredhet,
mely egyidőn szent és boldogtalan.
Hogy e pillantás éjébe merüljek,
balga gyermek, magad hívsz oktalan -
szítsalak hetykén, égjünk egy-elemben,
halált nyújtasz, mosollyal, bűn-kehelyben!
 
II
Az Öröm terme díszben áll.
Fényárban, tarkán, nyáréj langyos egében
ott tárul a kerti sátor.
Szökkennek páros oszlopokként
érc kígyók, rajtuk folyondár,
tucatnyi test, nyakuk Összefonódik,
így emelik s tartják a könnyed
rácsozatú tetőt.
 
Am a menyasszony még rejtezik, vár
háza szobácskájában védve.
Végre megindul a nászmenet,           
jön fáklyásan,
ünnepi csendben.
És középen,
jobbján velem, sötét ruhában,
halad a menyasszony egyszerűen;
szépredőjű skarlátkendő
ékíti fejét kecsesen.
Mosolyogva lépdel; már az étkek illatoznak.
 
Később, az ünnepi zajban,
félrekavargunk lopva, megyünk,
a kert árnyát keressük, ahol
rózsabokrok lángolva állnak,
és liliomokon rezzen a holdfény,
s a sötét haju feketefenyő
a tó tükrét félig elfüggönyzi.
 
Ott, a selyem füvön, egybefonódva,
szívre szív, csókjaimba fúl a válasz, a félénkebb csók
Miközben a víz, a szökőkút habja
közönnyel csacsog, örül, túláradó
szerelem dadogásaival nem is törődik;
így minket a távoli kedves hangok,
fuvolák s lantok mindhiába
csalogattak egyre, incselegve.
 
Bágyadtan, s vágyamnak túl hamar így,
hevert az ölemben a kedves, könnyű fő.
Játszva szemem szemére nyomtam,
éreztem a hosszú pillák táncát,
míg álomba nem meredtek,
remegtek, akár a lepkeszárnyak.
 
Nem vártam meg a hajnalpírt,
s hogy a lámpa kihúnyjon az ara szobáján,
felköltöttem szépséges alvóm,
a különös gyermeket házamba vezettem.
 
III
Zűrzavar támadt az egykor
szent szerelem szép holdfénykertjén.
Megcsaltak, rég, láttam iszonnyal;
síró szemmel bár, de kegyetlenül
szólt parancsom: menjen
a varázsos, karcsu leány
messzire tőlem.
Ó, magas homlokát mint
csüggesztette, mert szeretett engem;
így ment mégis némán,
ment a szürke,
idegen világba.
 
Sebzett azóta,
fáj a szívem, beteg.
Már soha meg se gyógyul!
 
Mintha légi varázsszállal fonódna
hozzám, szívszorító kötéssel,
vonz, vonz valami utána, epesztve!
- Hogy? Mint ha egy nap úgy, mint egykor,
küszöbömön ülne hajnal-homályban,
mellette vándortarisznyája,
és szeme híven nézne föl rám,
szólna: itt vagyok újra,
megjöttem a messzi világból!
 
IV
Kedves, mondd, ha rád gondolok,   
szememben mért e könnyek árja?     
És mért nem lehetek nyugodt,          
keblem mért tágulna szerte-világba?
           
Ó, a fényes gyerekszobába tegnap   
beléptél ékeskedő gyertyafényben,  
nevetés, lárma feledtette énem,        
jöttél, képe részvét-szép fájdalomnak:
szellemed ült asztalhoz, s idegen-vak,
néma kín fojtott egymás közelében;
s végül nem szégyelltem: zokogni kell!
A házat kéz a kézben hagytuk el.
 
V
A szerelem, mondják, úgy áll kikötve;
s törten, árván, mezítláb megy tovább:
a nemes fő nem leli otthonát,
felsebzett lábát áztathatja könnye.
 
Peregrinát így leltem meggyötörve,
szép őrület izzott orcáin át,
vígan élte a tavasz viharát,
s haját vad koszorúkkal fonta körbe.
 
Lehető volt elhagyni ennyi szépet?
- Csak vonzóbb a múlt megtért gyönyöre!
Ó, jöjj, két kar mohón ölelne téged!
 
De jaj, ó jaj! hogy pillant rám szeme?
Megcsókol - vágy s gyűlölet közt megéget -,
elfordul, s nem néz vissza sohase.
 
 
A szerző Nolten festő c. regényéből.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. D.

Kapcsolódó videók


minimap